Tor des Geants 2019
Bevezetés
Az útvonal 25 db 2000 méternél magasabb hágót érint. Jellemzően nehezen járható, meredek magashegyi ösvényeken halad. Végig két magashegyi útvonalat követ: Alta Via 2, majd Alta Via 1. A minimális magasság 300, a maximális pedig 3300 méter. 43 pont van ahol ételt, italt, alvási lehetőséget biztosítanak. Van 7 darab fő pont, vagy life base ahogy ott hívják. Ide jöhetnek a segítők, itt kapjuk meg az előreküldött táskát. Itt bőven van lehetőség zuhanyozni, aludni.
Minden év első szeptemberi hétvégéje a rajt időpontja. Ennek megfelelően változatos időjárásra kell készülni. Hóvihartól kezdve a 40 fokos kánikuláig minden előfordulhat, akár egy napon belül is. A verseny folyamatosan megy, megszakítás nélkül. Ez azt jelenti, hogy a versenyben töltött idő terhére mi döntjük el melyik ponton mennyi idő töltünk, és ott mennyit pihenünk, alszunk. A szintidő 150 óra.
Ez a klasszikus útvonal ezen a versenyen. Ezen kívül van még 30 (Passage Malatra), 130 (TOT DRET), és 450 km-es (Tor Des Glaciers) táv is. Azonban a hivatalosan megadott adatokat illik fenntartással kezelni. 350-360 km-re kell inkább készülni a Tor des Geants esetében. A szintemelkedés is valószínűleg jóval több lesz mint 24.000 méter.
Minden év első szeptemberi hétvégéje a rajt időpontja. Ennek megfelelően változatos időjárásra kell készülni. Hóvihartól kezdve a 40 fokos kánikuláig minden előfordulhat, akár egy napon belül is. A verseny folyamatosan megy, megszakítás nélkül. Ez azt jelenti, hogy a versenyben töltött idő terhére mi döntjük el melyik ponton mennyi idő töltünk, és ott mennyit pihenünk, alszunk. A szintidő 150 óra.
Ez a klasszikus útvonal ezen a versenyen. Ezen kívül van még 30 (Passage Malatra), 130 (TOT DRET), és 450 km-es (Tor Des Glaciers) táv is. Azonban a hivatalosan megadott adatokat illik fenntartással kezelni. 350-360 km-re kell inkább készülni a Tor des Geants esetében. A szintemelkedés is valószínűleg jóval több lesz mint 24.000 méter.
Hogy jobban el lehessen képzelni a méreteket itt egy térkép ami a terepfutás "Tour de France"-ával, az Ultra Trail du Mont Blanc-al hasonlítja össze a TOR-t. Az UTMB is egy nagyon kemény, és hosszú verseny a maga 168 km-es távjával, és 11000 méteres szintemelkedésével, de a Tor des Geants mellett eltörpül. Egy igazi szörnyeteggel néztem farkasszemet. Bevallom mikor a rajt előtt pár héttel megláttam ezt a képet elborzasztott. Teljesen lefagytam tőle. Hiszen a Mont Blanc kört is alig tudtam teljesíteni.
Azt hiszem ha hamarabb látom ezt nem indulok. De akkor már késő volt. 😳
 |
| Forrás: https://www.facebook.com/Kesbuk |
Mégis hogyan jutottam el az elhatározásig, hogy indulni kellene?
A leginkább meghatározó élmény ezzel kapcsolatban a 2015-ös Ultra Tour des 4 Mastiffs volt. Ez volt az első 100 mérföldes versenyem. Kb. 180 km, és 12000 méter szintemlekedés a franciaországi Grenoble körül. Ami azt illeti elég brutális volt, és egy egész más fajta világba engedett betekintést ahhoz képest amit addig megtapasztaltam. Volt ott minden. Hőguta, láz, hallucinációk, hányás. Kicsivel több mint az indulók harmada ért itt be. A poklok poklát éltem át, de a célbaérés után le voltam nyűgözve az egésztől.
A sok szenvedés ellenére, vagy talán éppen azért, de nagyon tetszett az egész.
A mai napig életem egyik legmeghatározóbb élményeként tartom számon. Azt hiszem ezek után tudat alatt már a TOR volt a cél. A coming out azonban még sokáig nem jött el.😏
Az út nem volt sima a TOR-ig. Sőt, eléggé elrontott versenyeken keresztül jutottam el 2019 nyaráig.
2016: egy újabb UT4M ami kb féltávig zseniálisan jól ment, de igencsak nyűgös vége lett.
2017: Gran Trail Courmayeur ami teljes eléhezés, és feladás volt. Ezt egy motiválatlan, kiégett, és szinte végig hányós UTMB követett még ebben az évben.
2018: TOT DRET ami egy vizsonylag új verseny a TOR utolsó 130 km-es szakaszán. Itt is voltak a gyomorral gondok, de ami igazán nehéz volt az a terep. Hágótól hágóig kapaszkodásból állt az egész. Nem túl jó idővel, de sikerült beérnem. És ez azt is jelentette, hogy jövőre ha akarok indulhatok a TOR-on. Úgy szólt a szabály, hogy az első 150 beérkező indulhat, de a 300 indulóból beértünk talán 110-en.
 |
| Fridivel a 2018-as TOR céljában |
Így szerintem mindenki aki ismer, hát hogy is fogalmazzak, egy picit kételkedett a TOR sikerességében.
Nem is nagyon reklámoztam ezt az elhatározásomat senkinek.
Elhatározás
Nincs egy normális, jól sikerült 100 mérföldes versenyem. Állandó gondok vannak a gyomrommal a hosszúkon. Különben is nagyon nagy ugrás 100 mérföldről rögtön 200-ra ugrani. Ha nagyon akarok menjek egy 200 kilis versenyre, és ha tetszik növeljem a távot ha feltétlenül ebbe az irányba szeretnék elindulni. Nem sok esélyét látta, hogy be tudom fejezni. Idő, energia, és pénzkidobás az én esetemben szerinte. És ha nem sikerül lelkileg is taccsra tesz.
Nem nagyon tudtam vitatkozni ezzel, mert teljesen igaza volt. Egy "házi feladatot" adott, hogy gondolkozzam el miért van nekem szükségem egy ilyen hosszú versenyre. Mi az a plusz ami miatt nekem többet adhat 200 mérföld mint egy 100 mérföldes, vagy egy 120 kilométeres táv. Eléggé megszégyenülten kullogtam haza.
Motiváció
Ezek után hetekig gondolkodtam rajta, hogy mit adhat nekem a TOR. Mi keresnivalóm van nekem ott? Miért akarok bevállalni ennyi szenvedést?
Az igazság az, hogy már évek óta válságban vagyok már ami a terepfutást illeti. Azt érzem, hogy az ami régebben motivált már nem jelent semmit. Persze valamilyen szinten természetes is, hogy 7-8 év intenzív "versenyzés" után, az összes régi álom versenyt kipipálva változik a motiváció.
TDS, UT4M, UTMB, Transgrancanaria, Lavaredo... stb. Nem éreztem azt, hogyha ezek közül bármelyikre újra elmennék olyan sokat kapnék már.
És lássuk be nem vagyok gyors. Lassú sem vagyok, de értékelhető helyezésre sehol sincs esélyem. Talán a mezőny első harmadának vége az meg lehet, ha jól csinálom. De ez nem motivál. És nincs már meg az a lelkesedés, rácsodálkozás erre a világra mint régebben.
Számot vetettem azzal, hogy az elmúlt pár évből mik volt azok a pillanatok, amik a legnagyobb hatást tették rám.
Emlékszem, ahogy 2010 őszén ott ülök Budaörs előtt egy fatörzsön szinte már a Piros céljában, de úgy érzem nem tudok továbbmenni.
Emlékszem, a TDS-en mikor mindent beterített a köd, és szinte önkívületben botorkáltam valahonnan a távolból felhangzó zene felé.
Emlékszem, mikor fel akartam adni az UT4M-et, mert féltávnál járni sem tudtam már. Majd elég volt egy mosoly, és szó nélkül felvettem a zsákomat, és indultam tovább.
Emlékszem, mikor az UTMB-n a kihűlés határán remegtem a takaró alatt Champex-nél.
Emlékszem a hóviharra a Ferret-en.
Emlékszem, mikor Tirolban összekucorodva sírtam a Pitztal Gleccser Trail-en, miután majdnem lezuhantam az egyik ösvényen.
Emlékszem persze a jól sikerült versenyekre is.
Lavaredo, Zugspitze, stb., de ezek nem voltak meghatározó élmények. Nem adtak annyit mint amikor szembesültem, és túlléptem a saját határaimon.
És világos lett, hogy pont ezért csinálom.
Amikor fáj, amikor nehéz, amikor lehetetlen, és kétségbeejtő a helyzet, és szinte szétroppant az egész vállalás súlya. Akkor és ott megmérettetsz elsősorban magad előtt, és magadnak. És pont a megmérettetés katartikus, lélekformáló ereje az amit tudattalanul újra, és újra át akarok élni. Bénán hangzik ez leírva, de így érzem.
Ezért nem járok olyan versenyekre, amikre ki lettem képezve, ezért megyek oda, ami "nem fog menni".
Ezért indulok a TOR-on. Lehet fel kell majd adnom, mert tényleg túl sok lesz. De előtte akkorát küzdök, mint soha még.
Miután nekem, és Olinak is világos lett, hogy a TOR-ra készülünk, gyökeresen megváltoztak az edzések.
Furának tűnt, hogy alig futok, és ehelyett sokkal több időt töltök az edzőteremben, de mint ahogy eddig most is maximálisan bíztam Oliban. Hamar megértettem, hogy ez a felkészülés most nem arról fog szólni, hogy hány km-t mennyi szinttel futok havonta, vagy milyen gyors vagyok 1, 10, 20 km-en.
Rövid, résztávos dombos futások inkább 1, néha 1,5 órában. Hétvégén sem nagyon futottam többet 2-2 óráknál. Emellett rengeteg 1 órás kardió az edzőteremben. 20 perc lépcsőzés, 20 perc bringa, 20 perc ellipszis mondjuk. Természetesen pulzuskontroll alatt.
Talán nem túlzok nagyot, ha azt írom, hogy a versenyre alapvetően egy 200 méteres dombon, és a konditeremben készültem fel. Így leírva ez talán kevésnek tűnik, de nem éreztem annak. A sok kisebb terhelés szépen összeadódott, és a kardió mentális kihívásnak sem volt rossz.
És bár a Róka-hegy ahol a résztávos edzéseket csináltam sem sokkal magasabb 200 méternél, de igen meredek. Igazán nehéznek éreztem a résztávos edzéseket itt. Általában 4x4 perceket kaptam. Ez a 4 perc azért volt jó, mert a Rókahegy pont egy 4 perces emelkedő nekem résztávos tempóban. Ha 6 perceket kaptam volna akkor bajban lettem volna itt. 😅
Étkezés terén is voltak komoly változások. Próbáltuk felpörgetni a zsíranyagcserét, ami azzal járt, hogy az edzések nagy részét éhgyomorral kellett elvégezni. Este már nem ettem, reggel az edzés végig meg még nem. Írnom sem kell, hogy ez még keményebbé tette a dolgokat.
Szóval egyáltalán nem éreztem könnyűnek a felkészülést. Reggel résztávos edzés, este kardió, és a koplalás.
Nagyon-nagyon motivált voltam a TOR-t illetően. Mindig mondogatom magamban, hogy az én motivációm az, hogy egyáltalán nem vagyok motivált, de most nem ez volt a helyzet. Szívesen vállaltam a felkészüléssel járó "kínokat", lemondásokat. Egy darabig.
7-8 hónap után volt egy olyan holtpont, ahol nagyon észen kellett lennem. Csak azt éreztem, hogy kemények az edzések, kemény a meló, és minden héten mindent megteszek, hogy mindkét helyen jól teljesítsek, de igazából szélmalomharcot vívok. Hétről hétre összeszedem minden erőmet bent a munkahelyem is, meg itt az edzéseken is csak azért, hogy a következő héten kezdődjön minden elölről. Nagyon-nagyon elegem volt.
Sokszor okozott konfliktust a munkahelyeimen az, hogy energiáim egy jelentős részét a versenyekre való felkészülés, az edzés kötötte le. Az utóbbi években eléggé őrlődtem a kettő között. Nem tudtam 100%-ot nyújtani a munkahelyen, és nem tudtam 100%-ot nyújtani az edzéseken. Mikor bent nagyon-nagyon kellene koncentrálnom, de fáradt vagyok, és nem megy, és hibázom. Mikor a sorozatos hibák miatt már rezeg a léc. Mikor állandóan fáradt vagyok, és öntudatlanul is kivonom magam mindenből, az probléma. Sokszor volt ilyen, ha nem is mindig ez volt a jellemző. Az utóbbi időszakban már jobban kezelem ezt, de mindig vannak nehéz időszakok a sok edzés miatt.
Mert magas a léc, és nagyok az álmok. És ezekért az álmokért bizony fizetni kell. De ha ezek nem lennének azt hiszem sokkal szegényebb ember lennék. Semmitől sem félek jobban, mint egy olyan élettől, amit csak a kötelességek határoznak meg. Kellett valamit találnom amit nem azért csinálok mert kell.
Sok mindenben más egy 200 mérföldes magashegyi verseny mint egy 100 mérföldes. Más ha felszerelést nézzük.
Nagyon-nagyon fontos volt a meleg ruha. A több váltás meleg ruha. Esténként nagyon hideg tud lenni 3000 méter magasságban.
Eshet eső, eshet hó akár napokig. Ezért előírás a minimum 20.000 mm-es esőkabát.
Nagyon kellett a vastagabb (pufi) kabát, a jó meleg kesztyű. Mert voltak nagyon lassú szakaszok, és nem tudtam volna magam egy technikai pulcsival, és egy esőkabáttal kifűteni fent. Rendesen fel kellett öltözni.
Sokat gondolkodtam a hátizsákon. Kipróbáltam, és épp elfértem még a régi 12 literesben, de nagyon tele volt pakolva. Szinte pattanásig feszült rajta a cipzár mikor összehúztam. Nehezen lehetett ki és bepakolni belőle. Nem volt komfortos az egész. A beszámolókban is láttam, hogy milyen csúnya horzsolásos sebeket tud okozni pár nap után egy ennyire telepakolt zsák. Így egy 20 literes beszerzése mellett döntöttem, és nem bántam meg. Kaptam egy tágas, jól pakolható zsákot amivel semmi baj nem volt a verseny során.
Közhely, hogy minden felszerelés kipróbált darab legyen. Minden darabot használtam, kiismertem még időben. Tudtam melyiktől mit várhatok. Nem akartam kellemetlen meglepetéseket a verseny során. A felszerelés nem volt tökéletes, de a legjobb volt, amit össze tudtam válogatni magamnak. Főleg a bottal, és a derékövvel kapcsolatban voltak félelmeim. A bot kapcsolója nem szereti a port (beragad), és nekem nem lesz időm/energiám tisztára törölgetni majd. Az öv az izzadságtól kinyúlik, és lötyög, és szeret összegyűrődni, és olyan gyenge az anyaga, hogy képes egy zselé is kiszakítani. De ezekkel együtt tudok élni.
Ezeket vittem magammal végül:
És még egy fontos dolog, ami az előkészületeket illeti.
Az orvosi igazolás. A TOR nem vicc, és egy orvos sem ír alá szívesen egy olyan papírt, amiben vállalja érted a felelősséget egy 300 km-es, végkimerüléssel és sok-sok veszéllyel járó alpesi versenyen.
Szánni kell rá időt, és nem egy hónappal a verseny előtt kimenni a háziorvoshoz, hogy írja már alá. Nem fogja aláírni.
Előbb kardiológus, teljes labor. Ez a minimum. Én magánorvoshoz mentem, hogy felgyorsítsam a folyamatot, de így is volt majdnem 2 hónap, mire végre be tudtam küldeni az igazolást a szervezőknek.
A laborral minden rendben volt, de a kardiológusnál igazán rossz hírek vártak. Egyáltalán nem voltak jók a leleteim. 24 órás EKG kellett. Ezután a kardiológus majd eldönti kell-e pacemaker vagy sem. Teljesen kétségbe voltam esve. Nem hogy TOR nem lesz, de örülhetek ha nem műtenek meg. Nem értettem, mert soha semmi panaszom sem volt.
Hetek kérdése volt mire kiértékelték az eredményeket, és nagy megkönnyebbülés volt, mikor kiderült, hogy nincs nagy baj. Mehet a verseny, de ezt meg kell nézetnem minden évben hogyan alakul.
Pénteken reggel indultunk ketten Ágival repülővel Milánóba. Autóval nem akartunk menni, mert eléggé kimerített volna a közel 1400 km-es út. Milánóból pedig, gyors városnézést követően, busszal indultunk tovább a Mont Blanc lábához Courmayeur-ba.
Milánóból kiérve síkabb részeket lassan felváltották a dombok, hegyek, és végül az olasz Alpok szívében találtuk magunkat. Hirtelen hatalmába kerített az ismerős érzés, ahogy néztem a busz ablakából a hegyeket. Mintha egy óriási, gigantikus templomban lennénk. Áhítattal, és megborzongva figyeltem lentről az óriási magasságot, a fenti sziklaszirtekről lezúduló patakok látványát. Mellbevágó a természet ereje, és szépsége itt. Annyira nem tudtam akkor elképzelni, hogy majd én ezek között a hegyek között fogok járni pár nap múlva. Erre a gondolatra kicsit el is kezdtem félni. Durva, hogy szépen edzegetsz az otthoni kis dombocskádon, azután meg kijössz egy ilyen helyre bizonyítani - gondoltam magamban. De ez a fajta félelem jó dolog. Ha nem érezném mikor fent vagyok a magas hegyen, talán nem is mennék.
Érkezés után gyorsan megkerestük a szállásunkat. Szerencsére Courmayeur nem egy nagy város, és a buszállomástól a szállásig alig pár száz méter volt az út.
A legjobb helyen sikerült szállást találni. Hát igen, pont a célkapuval szemben sikerült megcsípni egy apartmant. Egy aranyos kis olasz bácsika volt a házigazda.
Szerencsénk volt ezzel a szállással. Jó időben, jó áron sikerült foglalni. Mivel tudtuk, hogy biztosan indulhatok a TOR-on, ezért még jóval a sorsolás előtt foglaltuk. Persze a több mint 1000 EUR azért nem volt olcsó erre a bő hétre. Főleg, hogy alig leszünk itt. De a Mont Blanc lábánál, az egyik legfelkapottabb sí, és túraközpontban Olaszországban ez nem drága. Szinte csak drágább (vagy nagyon távoli) lehetőségek voltak.
A szállást csak a verseny előtt, és verseny után terveztük használni, de kellett egy bázis ahová bármi történik én is, és Ági is visszatérhetünk. Az volt ugyanis a terv, hogy Ági ahová tud jön ki elém, és segít a nagy pontokon. Tömegközlekedve, és a helyszínen szállást szerezve. Tudtuk, hogy Neki sem lesz sokkal könnyebb a következő hét, mint nekem.
Délután összefutottunk a többi magyarral egy pizzára.
Fridi, aki már nem is tudom, talán a 7. TOR-on van túl. Sperót sem kell bemutatni senkinek, aki terepultrákban utazik. Athosz kísérőként. Ő is régi motoros.
És végül, de nem utolsó sorban Mr. CompressSport, Gyimóthy Tamás. Vele még soha nem találkoztam ezelőtt. Hamar kiderült, hogy sok a közös ismerős, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot.
Egy jó hangulatú pizzázás után megbeszéltük, hogy a holnapi rajtszámfelvételnél találkozunk.
Másnap a rajtszámfelvétel elég trükkös volt. Volt ugyanis egy nagy változás ebben az előző évekhez képest. Itt is, és az korábbi versenyeken már mindannyian megszoktuk, hogy hosszú sorban állás után komoly kötelező felszerelés ellenőrzés van, és csak utána kapjuk a rajtszámot. Hát most sem várakozás, sem ellenőrzés nem volt, de mi ezt nem tudtuk, vagy nem kommunikálták ezt rendesen, vagy hozzánk nem jutott ez el.
Így megjelentem a teljes menetfelszereléssel, és beálltam a leghosszabb sor végébe. Szépen araszolgatott a sor, és sok idő után feltűnt, hogy valami nem stimmel. Mindenkinek van egy száma, de nekem nincs. A rajtszámot csak ezzel a számmal lehet felvenni. Oké, de mi ez a szám? Néztünk egymásra Speróékkal, de fogalmunk sem volt. Találtam egy szervezőt, aki osztogatta ezeket, de hogy miért, azt nem tudta megmondani, mert csak olaszul beszélt. A többi induló sem adott semmi használható infót. Sok idő eltelt mire összeállt a kép.
Szóval a kötelező nem kell most. Nem ellenőrzik. Majd talán a pályán. Igazolvány kell, és a sorszám amit osztogatnak. Ha van sorszámod, és az megjelenik a monitorokon, vagy a mobilapp-ban bemehetsz a rajtszámodért. Itt megkapod még a GPS-t, a nagy sárga táskát, ajándék pulcsit, stb. Addig elmehetsz haza, pihenhetsz, ebédelhetsz, csinálhatsz bármit.
Zseniális a rendszer, csak kár, hogy nem tudtunk róla.
Viszonylag nyugodtan, pihenéssel telt el a rajtig hátralévő idő. Egy dolog miatt kellett csak izgulni. Nyugtalanító hírek jöttek ugyanis a közelben zajló Ultra Trail Monte Rosa-ról. Rossz idő, hóvihar miatt le kellett fújni a versenyt. És igen, az időjárás előrejelzések nekünk sem írtak semmi jót. Mondjuk, mi jobban felszerelkezve indulunk neki az Alpoknak, és egy hóvihar talán nem lesz akadály - gondoltam. Persze azért izgultam mi lesz.
Nagyon örültem viszont, hogy csak vasárnap délben van a rajt, mert ez azt jelentette, hogy lesz még előtte egy nyugodt, teljes éjszakánk, és még reggelizni is lehet.
Szép napsütéses idő volt vasárnap délelőtt. Még időben beálltam a rajtzónába kb. középre, úgy gondoltam jó lesz ott nekem. Se nem gyors, se nem lassú tempóra készültem.
Mint annyi versenyen már, most is courmayeur-i városháza elől rajtoltunk. Hátunk mögött a Mont Blanc, előttünk a már jól ismert kis utcák. Szeretem Courmayeur-t. Csodálatos, hangulatos kis város, és rengeteg élmény köt ide. Most furcsa mód vártam a rajtot, hogy induljunk. Egyáltalán nem jellemző ez rám. Inkább menekülnék ilyenkor. Mindig a rajt előtt jövök rá, hogy igazából nem is akarom én ezt. Most ez az érzés nem jött, pedig épp készültem elindulni a legnagyobb ökörségen, amit eddig a fejembe vettem. Ágival beszélgettünk, és hirtelen azon kaptam magam, hogy már visszaszámolnak. Nem is nagyon volt idő búcsúzkodni, mert elkezdett hömpölyögni a tömeg. A rajt felemelő volt.
Szépen áthömpölyögtünk a városon, és már lélekben az első nagy emelkedőre készültem. Tudtam a leírásokból, hogy nagyon hamar bekezdünk egy elég meredek résszel. Az emelkedő előtt óriási tumultus ahogy 800 ember próbál felférni egy kis hegyi ösvényre.
Számítottam erre is. Közben a szép napsütéses idő átmegy kellemetlen szeles, esősbe. Elég szürke, sötét felhők kezdenek gyülekezni a hegyek fölött ahová tartunk. Balsejtelem fog el. Az emelkedő nagyon combos, nem esik jól felfelé menni, fájnak az izmaim minden lépésnél ahogy küszködök felfelé. Ez még csak a legeleje, mégis mi lesz itt??!
Még messze az első hágó teteje, olyan 2000 méter magasságában tartunk, mikor elkezd szállingózni a hó. Előttem egy ázsiai srác többször is lefotózza a havas faleveleket. Felpillantok, és csak a barátságtalan havas, csupasz sziklákat látom. Arrafelé tartunk. Ó barátom, látunk mi a havas falevélnél cifrábbakat is mire felérünk, gondolom. Erősödik a hóesés, és lassan felkerül az összes kötelező. Először csak az esőkabát, azután sapka, kesztyű, minden. 1 órája még a nyárból indultunk, és hirtelen itt találjuk magunkat a tél közepén. Sok mindenre fel voltam készülve, számítottam ilyen időre is, de nem gondoltam, hogy rögtön az elején ekkora havazásba keveredünk. Be vagyok tojva.
Nehezen érünk fel az első hágóra a sűrű hóesésben. Kb. 2600 méteren vagyunk, mindent hó borít, és igen meredeknek tűnik a lefelé. Nem kockáztatok, elő a hágóvas. Olyan határeset. Talán hágóvas nélkül is menne a lefelé, de semmi kedvem az első hágón kitörni a bokám, nem kockáztatok. Pár tehén követett minket a hágón felfelé, most azokkal is indulunk lefelé. 4-5 mázsás állatok, nem követik az ösvényt. Ők inkább toronyiránt mennek lefelé. Nagyon figyelni kell, mert sokszor megcsúsznak, és ilyenkor pánikszerű múúzással seggen csúszva zúgnak el mellettünk. Egyszerre vicces, és félelmetes az egész. Szürreális élmény.
Szerencsére az ösvény hamar kilaposodik, és a fenti tél is eltűnik szinte varázsütésre. Marad a kicsit borongós, de azért hideg kora őszi idő. Nem vagyok kimerült, de érzem, hogy sokat kivett belőlem az első hágó, mikor az első pontra érünk. Innen laza kocogás következik La Thulie-ba, ami az első nagyobb pont kb. 19 km-nél. Útközben ráismerek az útvonalra, hogy én már bizony a Grand Trail Courmayeur-on jártam itt, csak akkor felfelé mentünk. Az útvonal itt nagyon széles dózer, majd rengeteg aszfalt lefelé. A lábamnak jó, hogy kicsit ki tudom lazítani kocogás közben, de azt hiszem most meg a másik végletet kapjuk.
La Thulie cseles. Beérünk a városba szinte rögtön nagy sátrak, zenebona, tömeg fogad, de a pont sehol. Bemegyek a legnagyobb sátorba. Semmi. Láthatóan nem csak én jövök zavarba ettől. Megkérdezem a körülöttem lévőktől ez-e a pont, hát szerintük nem. Majd messzebb lesz. Oké, de akkor ez mi? Kicsit bizonytalanul megyek tovább, de szerencsére nemsokára találkozom Athosszal (Sperót kísérte). Mondja nincs messze a pont, és kérdezi jól vagyok-e. Ugye nem fáj, szúr, feszül sehol? Itt még nem szabadna. Ha szabadna, ha nem, én már érzem a vádlimat, és a jobb térdemet is, az achillesemet, és a fáradtság első komolyabb jeleit is. Aggódva megyek tovább a pont felé. Kemény ez a terep, lehet nagyon gyorsan kicsinál - gondolom.
A ponton nagy a tömeg, de szerencsére Ágival megtaláljuk egymást. Kb. 45 perccel értem ide később mint a terv, de nem éreztem lazának az utat. Gyors evés, ivás, töltekezés, és indulás tovább. Ági elkísér a városban egy darabon. Próbálok nem sántítani, és nem mutatni, hogy én itt bizony 20 km után már meg vagyok rogyva. Elbúcsúzunk, és ahol lehet lazán futva haladok tovább. Bízom benne, hogy a vádlim, és a térdem jobb lesz.
A következő pont a Rifugio Defeyes. Ez a pont is ismerős a GTC-ről. Most nem a menedékháznál van a pont hanem kb. 100 méterrel odébb van a sátor. Kezd már lemenni a nap, és mivel 2500 méter környékén vagyunk hűvösödik. Nincs hó, és nincs tél, amit kész csodának érzek az első hágó után, de érzem, hogy kell a meleg ruha, és a kesztyű. Eddig viszonylag tűrhető volt a felfelé, és útközben minden ami fájogatott, helyrejött. A meleg ruhában komfortosan, és bizakodva indulok a 2 hágó felé.
Még világosban érek fel a hágóra aminek nagyon örülök, mert lefelé elég köves, bokatörős. Kb. olyan, mint egy Nagyszalóki lefelé a kéken a Magas-Tátrában. Szóval nagyon jó, hogy itt nem a sötétben botorkálok. Ezek a köves, lelépős, egyensúlyozós szakaszok nem a kedvenceim, de most inkább még mentálisan visel meg jobban mint fizikailag. A technikás rész közepén kap el az éjszaka, és kell fejlámpát kapcsolnom. Ettől fogva igen megnehezedik az ereszkedés a kőrengetegben. A TOR-os zászlók fényvisszaverő csíkjai, és a többiek lámpája segít kicsit, de azt nekem kell kitalálnom, hogy két ilyen pont között hol az ösvény, és hol a szakadék. Lefelé jövet azt is megcsodálhatom, hogy hol fogok visszamenni, mert az előttem járók lámpáinak pöttyei szépen kirajzolják a következő hágóra vezető utat.
Egy borzasztó hullámvasút az egész.
Leérek a völgy aljára, ahol egy kisebb pont van. 5 percre állok meg töltekezni, de érzem, hogy indulnom kell, mert már nagyon fázom. Szinte rögtön elkezdődik a következő mászás. Jól vagyok szerencsére. Továbbra sem fáj semmi, de ez az előző hágó is megviselt, és most jön a következő pihenés nélkül. De ezt még bírnom kell. Ennivaló van nálam elég az útra, a tempó nem vészes, ezért a gyomrom is jó. Menni fog ez. Végig nagyon meredek a felfelé, de a vége kicsit kiveri a biztosítékot. Sziklás, fellépős, néhol négykézláb mászós, láncos. Annyira szép, és annyira nagyon-nagyon nehéz. A határán vagyok annak ahonnan ha technikásabb én már nagyon nem érzem jól magam. Szerencsére a lefelé nem ilyen. Szépen lehetne haladni, futni, ha nem lenne bedugulva az ösvény. Nem tudok haladni. Kettőt nagy nehezen megelőzök, van előttem tíz másik ember. Úgy érzem órákat vesztek mire leérek az első life base-hez Valgrisenche-be.
Ági vár és a táskám. Először veszem kézbe az ikonikus táskát. Valami elképesztő fáradt vagyok. Fázom, a lábaim sajognak, remegnek. Itt nem volt betervezve alvás, de érzem, hogy kell 1-2 óra. Nemcsak az álmosság miatt, hanem inkább, hogy tudjanak egy kicsit pihenni a lábaim. Megint nem érzem túl rózsásnak a helyzetet. Még pont találkozom Fridivel. Ő is aludt valamennyit, és éppen készülődik a következő szakaszra. Bátorításként mesél nekem a Halál-hágóról, és a "Rémes" Notre Dame-ról. Ezek mind a következő 50 km-es szakaszban várnak ránk. Meg hát most fogjuk megkapni a 3300 méteres Col Loson-t is, ami a pálya legmagasabb pontja. Nagyon szuper. Kérdezem, hogy hogy fogom megismerni a Halál-hágót. Azt mondja tudni fogom, hogy az az. 😌
A "hálóteremben" sokan alszanak. Sokszor aludtam már versenyen, sőt viccesen meg is szoktam jegyezni, hogy nem is akarok olyan versenyen indulni ahol nem lehet. Itt sem érnek meglepetések. A körülmények spártaiak. Tábori ágy, pokróc, horkoló emberek, és bűz mindenütt. 3 váltás ruha fért be a TOR-os táskába, így itt még nem akarok ruhát cserélni. Úgy ahogy vagyok izzadtan, és büdösen fekszem bele az ágyba. A pokróc alatt a saját szagomat érzem a legjobban. Szerencsére az ágyra, és a pokrócra is lehet/kell ilyen egyszer használatos huzatot húzni, és így nem piszkolok össze semmit. Ki van ez találva. Rossz körülmények ide vagy oda, szinte kéjes érzés bebújni a pokróc alá. Soha nem esik ilyen jól a pihenés, mint az ilyen hosszú versenyek közben. Nincs fájdalom, összpontosítás, küzdés, csak az édes ellazulás. Majdnem 1 órát alszom, és nagyon jólesik.
Utólag meri csak Áci elmondani, hogy itt nem volt szállása. Amíg én alszom, ő az egyik szomszédos sátorban egy széken bóbiskol. Szerencsére a többi helyen már szuper szállásokat talál. A kísérők többsége végig csövez pontról-pontra. Autóban, sátorban alszanak végig, de Neki ezt nem kívánom.
Ébredés után töltekezés, és kb. hajnali fél három körül indulok neki a következő szakasznak. Nem esik jól kimenni a hideg éjszakába, és látom Ágin is, hogy féltve enged el a hatalmas sziklák közé.
Hosszú, folyamatos emelkedő következik az éjszakában. Szeretem az éjszakákat fent a hegyen. Évekig szinte csak késő este tudtam kimenni edzeni, és így már otthon érzem magam a sötétben.
Könnyebb szakasz jött, és vidáman bandukoltam fel egyre magasabbra követve a pályajelölést. Nem is nagyon voltak körülöttem. Örültem, hogy végre nincs akkora tömeg. Kezdett viszont egyre hidegebb lenni. 2000 méteren már -1 fokot mutatott az órám. Éreztem, hogy öltözni kell. Nem fáztam nagyon, de ha most nem öltözöm lehet annyira átfagyok, hogy már nem tudok. Jó döntés volt, mert mire felértem a következő menedékházhoz 2400-re már -5-re hűlt le a levegő. Jól esett a menedékházban kicsit megpihenni, és meginni egy forró levest. Rendezni a soraimat a következő hágó előtt.
Rengetegen jöttek be ide szétfagyva, láthatóan a pánik küszöbén. Nagyon hideg volt kint. Ezt újra megtapasztalhattam mikor elindultam a házból. Kilépve a menedékház kellemes melegéből rögtön letaglózott a -5 fok. De csak az első pár perc volt rossz. Hamar bemelegedtem a következő emelkedőn felfelé. A kesztyűt kicsit hidegnek éreztem. Fel kellett vennem rá a vízálló réteget is úgy volt jó.
Következett egy újabb 2800-as hágó(Col Fenetre). A menedékháztól a hágóig vezető útra nem emlékszem, mert minden elhomályosított a Col Fenetre-Rhemes de Notre Dame szakasz lefelé. Itt egy pillanat alatt felismertem a Halál-hágót, amiről Fridi mesélt. Épp hajnalodott. Pont abban az időszakban indultam lefelé, amikor még nem lehet jól látni világítás nélkül, de a lámpa sem sokat ér. A vér megállt az ereimben, amikor megláttam azt a kürtőt, amerre le kellett menni. De sokat toporogni nem volt idő, mert előttem emberek, mögöttem emberek. Menni kellett. Lehetetlenül meredek, salakos, csúszós, kitett. Úgy kapaszkodtam mindkét botomba, mintha az életem múlna rajta. Elindultam nagyon óvatosan, de folyamatosan csúsztam kifelé a salakon, és alattam az 500 méteres mélység. Nagyon koncentráltam minden lépésre, meggondoltam minden mozdulatot kétszer. Örökkévalóságnak tűnt, mire leértem ezen a szakaszon.
Továbbra is egy nagyon meredek ösvényen folytatódott az út Rémes Notre Dame-ig, ami ugyan megkínzott rendesen, de felüdülés volt a fenti szakaszhoz képest. Már felkelt a nap, mire leértem a településre.
Maga a városka szerintem nem szolgált rá a Rémes becenévre, mert tündéri kis település. Az már más dolog, hogy a TOR-on miután lejöttem a Halál-horror hágóról (a horror szót már én adtam hozzá, mert úgy éreztem a halál szó nem fejezi ki elég hangsúlyosan a lényeget) nem ezt éreztem.
Kis pont, bent egy épületben. Tömeg. Le kellene ülni, mert mindjárt összeesek, úgy megviselt a lejtő. Nagyon nehezen találok helyet. Áginak írok, hogy túl vagyok Fridi halálhágóján, majd utána próbálom magam összeszedni.
Nem vagyok jól. Olyan nehéznek érzem magam, hogy alig tudok felállni, de csakhamar újra nekiindulok. Hideg van még kint (-1 fok), de szépen süt a nap.
A következő hágó a Col Enteror. Olyan 3000 méter, és hát igazából ez is olyan hágó, mint a többi. Elindultam felfelé. Meredek, nehéz, fáj. Feljebb érve ritkulnak a fák, majd teljesen eltűnik a növényzet. Nincs többé ami útját állja a szélnek. Egyre zordabb, szelesebb, hidegebb minden. Nagyon fáradt vagyok. Jöhetne már a tető, de látom az órán, hogy még majdnem 600 méter szint addig. Feltekintve látom, hogy szinte az égig érnek a sziklafalak felettem. De ott fent van valahol a hágó ami átbillen a gerincen. Nehéz, fellépős részek jönnek. Sok helyen nagyon szűk az ösvény, követni alig lehet a sziklák között. Nincs már erő, bizonytalan léptekkel haladok. Próbálom összeszedni magad. Sziklapárkányok, szűk gerincek. Technikás a felfelé. Dolgozik bennem a félelem, de próbálok nem engedni neki. Egyik lépés a másik után, majd végül ott a tető. Kicsit megállok, erősen kapkodva a levegőt. Fent elképesztően szép a látvány. Előttem Észak-Olaszország, mint egy térkép rajzolódik ki.
Innen hosszú-hosszú a lefelé. Nem túl technikás az út, így sikerült valamennyire kipihenni a felfelé mászást. A völgy alján (kb. 1700 méteren) kis pont.
Úgy érzem, elég jól haladok. 24 óra alatt majdnem 80 km. Ha így megy tovább 5 nap alatt simán bent leszek. Persze biztosan lassulni fogok, de most úgy érzem ügyesen megyek.
Gyors töltekezés, és indulás felfelé a Col Loson-ra, ami a 3300 méteres magasságával az egész pálya legmagasabb pontja.
82 km-nél vagyok, és azt kell mondjam egész jó állapotban. Továbbra sem fáj semmim. A gyomrom teljesen rendben. Evésre figyelek. Só, BCAA, Mg bevitel szigorúan betartva. Van erőm felfelé. Amilyen rosszul indult ez az egész, most annyira sikerült helyrekapnom magam.
Hosszú, és meredek az út fel a hágóra. Sok az álcsúcs. Mikor azt hiszed felértél, de mikor felértél rájössz, hogy nem. Csatlakozom egy vonathoz. Hosszú kilométereken keresztül haladunk egymás után. Könnyebb így, húznak magukkal. Szép lassan egyre kevesebben leszünk. Kiállnak, lemaradoznak az emberek. Egyre fogy a konvoj, de kitartok. Mikor meglátjuk a hágót már csak 3-an vagyunk. Elvileg 750 méter, és 250 méter szint azt mutatja a műszer a csuklómon. Gyakorlatilag a hágó tetején kis pontok az emberek, és szinte a függőleges sziklafalon vezet az út a hóban. Olyan brutális, olyan hihetetlenül durva az egész. Az meg főleg, hogy ez csak 750 méter, és 250 szint. Nagyon lassan haladunk. A vonatunk két fősre apadt. Egy ázsiai sráccal együtt küzdünk felfelé. Egy ponton meg kell állnunk. Mindketten jobbnak látjuk felvenni a hágóvasat, mert eléggé csúszik az ösvény. Talán nem is kellene. Nagyon közel a csúcs, de itt vagyunk 3200 méteren, és ha kicsúszunk, annak csúnya vége lesz. Még élénken él bennem a tiroli emlék, amikor vagy 100 métert csúsztam lefelé a hegyoldalon a hóban. Akkor is hasonló magasan voltam. Ez az emlék győz meg róla, hogy vegyem fel a hágóvasat pár száz méterért is.
Felérve a látvány lehengerlő.
Bár hó borít körülöttünk mindent, de nincs hideg. 15 percet is elüldögélek, miközben szedem össze magam a hosszú mászás után. Gyönyörködöm a lenti tájban. Amilyen nehéz volt a felfelé, annyira jó volt a lefelé. Talán az egész TOR-on a Col Enteror-ról történő ereszkedést élveztem a legjobban. A hágó ezen oldalán furcsa mód szinte egyáltalán nem volt hó. Technikás, kitett, de mégis valahogy olyan könnyed, szabad érzés volt lefelé futni.
Szuper állapotban, folyamatosan futva értem le Cogne-ba (106 km), ami a következő life base. Még pont sötétedés előtt leértem - ujjongtam magamban. Gyorsan repült az idő. Nemrég még a felkelő nap első sugaraiban gyönyörködtem.
De várjunk csak valami nem stimmel, ez csak egy kis sátor. Hol lehet itt pihenni, és egyáltalán hol van Áci?! Hamar kiderül, hogy bár 106-nál vagyok az órám szerint, de Cogne még 8 km. Eléggé megborított ez fejben. Még egy 8 km-es teljesen sík szakasz. Már nem is vagyok olyan jól, de tudom, hogy muszáj futnom, mert amúgy nagyon hosszú út lesz ez. Sokat futunk az autóúton, vagy azt kerülgetve. Megszenvedem mire odaérek, de azért rácsodálkozom milyen szép ez a városka a sötétben is. Egy viszonylag nagyobb sík terület közepén fekszik, olyan mint egy ezer fénnyel pompázó oázis az óriási hegyek ölelésében. Beérve a városba kicsit tanácstalan voltam, hogy merre tovább, mert fáradt vagyok, nem egyértelmű. A legjobb pillanatban bukkant rám Áci, és szépen elvezetett a pontig. Útközben elcsodálkozom, hogy mindenkinek akivel találkozom milyen kellemes illata van. Nagyon büdös lehetek már, gondolom magamban.
Ideadták a nagy sárga táskát, és kezdődött a "szokásos" rutin, amit minden nagy ponton meg kell ejteni. Mobilakksik elő. Telefon töltőre, óra töltőre, lemerült fejlámpa akksik cseréje. Enni, inni, töltekezni. Ezek a dolgok most a legfontosabbak.
Most már aktuális a zuhany, a teljesen új garnitúra ruha. Lanolin, vazelin a két jóbarát.😏 Lanolin vastagon a talpra, vazelin az érzékeny helyekre.
Ezután el kell sántikálni (eddigre már jól bekötöttek a combjaim) a közös szállásra, és megpróbálni aludni. Bár nagyon fáradt vagyok, de most mégsem megy rögtön az alvás. Zavar a szemembe világító fejlámpák fénye, a horkolás, a ricsaj. De nemsokára győz a fáradtság, és sikerül elaludni. Itt már szerencsére volt szállása Ácinak is. Így Ő is visszavonult pihenni.
Pár óra alvás után valamikor hajnali kettőkor az ébredés elég nyűgös volt. 110 km, és kb. 8500 méter szint után gondolni sem akartam arra, hogy akár egy lépést is megtegyek. Borzasztó álmos voltam, mindenem fájt. Kilépve a sátorból késként hasított belém a metsző hideg. A combjaim mint két karó, a torkom be volt gyulladva az állandó hidegtől. Nagyon nehéz volt elindulni.
Azért volt néhány dolog, ami felvidított induláskor. Ez egy határozottan könnyű szakasz lesz, hiszen csak 1 db 2800 méteres hágó lesz, és utána folyamatosan lefelé. Ráadásul lefelé nem is lesz nagyon technikás. A végén beérek Donnas-ba, amit már nagyon várok. Legyőzve az egész elleni ellenkezésemet, jó kedvvel indultam bele az éjszakába. A lábam sem volt már bekötve, a kezdeti fájdalmas sántikálást felváltotta a határozottan tempós haladás. Sokáig mentünk Cogne különböző részein felfelé. Az is nagyon jó volt, hogy nem kellett rögtön a sziklák közé bemenni.
Igen, ez egy elég barátságos szakasz lett volna, ha nem jött volna a hóvihar. Újra hajnalodott mikor hosszú mászás után felértem a hágó alatti menedékházba. Sokáig nem volt jelzés, és a sötéttől, és szemembe hordott hótól nem is láttam semmit, ezért csak az órámra hagyatkozhattam. Így megkönnyebbülés volt a hóesés egy rövid szünetében megpillantani a menedékházat.
Bentről úgy láttam csak fokozódik a helyzet, ezért mindent magamra vettem, amit tudtam. Pehelykabát, rá esőkabát, hosszú nadrág, alatta kompressziós szár, esőnadrág, meleg kesztyű, vízálló kesztyű, meleg sapka, csősál. Minden kellett. Szó nélkül vette is fel mindenki.
Kelletlenül léptem ki az ajtón a nyirkos, hideg időbe. Maga a hágó is elég zordul festett, ahogy a ködben felsejlett a felénk tornyosuló hatalmas tömege. Bizalmatlanul méregettem lentről a havas esőben.
Szerencsére nem volt olyan vészes. Vannak olyan hegyek, emelkedők, amik messziről nagyon félelmetesek, de közelről nem annyira. Ez nekem érzésre pont ilyen volt. Így, amennyire ezt lehet, élveztem a zord időt, és élményként éltem meg, hogy most ilyen rossz időben itt lehetek, és mászhatok felfelé.
A lefelé itt sem volt rossz. A teteje sziklás, köves, de jól lehetett haladni. A zord magashegyi tájban gyönyörködve értem le a következő kis ponthoz. Igazából ez nem volt pont, de azért kaptam egy sütit a menedékházban ha már betévedtem.
Innen már csak lefelé vezetett az út Donnas-ba. 2800 méter magasról ereszkedtünk 300 méterre. 25 km lejtő. A táv közepén volt egy nekem igencsak nyűgös 5-6 km-es gyökeres szakasz, de ezt leszámítva végig nagyon jól futható volt lefelé. Itt Donnas előtt ér véget az Alta Via 2-es út, és térünk át az Alta Via 1-re. A könnyű szakasz megtette a hatását. Nagyon jó állapotban, erőnlétben értem le a városba.
El sem akartam hinni, hogy itt vagyok 150 km-nél 10000 méter szinttel a lábamban, és ennyire jól vagyok. Jó tempóban futva érek be a városba, és az emelkedőkön sem lassítva szinte berobbanok a pontra. Úgy érzem el tudnám bontani bármelyik hegyet annyi energiám van.
Annyira gyorsan beértem, hogy még Áci sem számított rám. Még a szállásán pihent, mikor rácsörögtem. Mondtam neki, hogy ne siessen, én most egy darabig elleszek itt. Vettem magamhoz enni, és innivalót, és vígan falatozgattam mikor Áci ideért. Annyira jól voltam, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy már megyek is tovább, de szerencsére nem így történt. Tudtam, hogy amennyire könnyű volt ez a szakasz, a következő annyira nehéz lesz.
Ha a szintábrát nézzük elsőre nem tűnik a következő 50 km valami nagyon nehéznek. Sok 2000-2300-as hágó követi egymást. Nagyon le sem kell menni az elsőről, és jön a másik. Még könnyű szakasznak is tűnne, ha nem vettem volna észre, hogy ezt az 50 km-t a versenyzők nagy része 18-24 óra alatt teljesíti.
Próbáltam erről az 50 km-ről minél többet kideríteni, de elég kevés információ volt róla. Nem igazán van benne a beszámolókban, feltöltött videókban sem. Akit kérdeztem nem is igazán emlékezett rá. Egy szürke folt volt ez, és pont ezért tartottam tőle annyira. Így bármennyire is hajtott volna tovább a lelkesedés most egy jó hosszú alvás következett, és alapos töltekezés mindenből. Ébredés után úgy éreztem, hogy az alvás még rontott is a helyzetemen. Lázasan, izzadtan, gyengén, kedvetlenül ébredtem. Nyoma sem volt már az alvás előtt kirobbanó formának. Egy csúnya vihart viszont szerencsésen átaludtam.
Késő délután indultam tovább Donnas-ból. Hosszan vezetett az út át a városon, így egy 3-4 km erejéig Ági is elkísért, majd magányosan bandukoltam/futottam tovább fel a szőlőültetvényeken át.
A Donnas fölötti hegyen értek a nap utolsó sugarai. Még pont volt térerő, és láttam Csanya írogat. Kérdezte, hogy vagyok, hol vagyok, meg hogy küldjek már egy szelfit. Én, és a kilátás. Nem vagyok egy szelfikirály, de ám legyen.
Ezután egy rövid, de nekem elég nehéz szakasz következett Perloz-ig. Ez egy kisebb hegy, még 900 méterre sem megyünk fel rá. Jellegében nagyon hasonlított egy technikás otthoni terephez. Lefelé végig bukdácsoltam a sötétben a meredek, csúszós részeken. Utáltam.
Hirtelen értem be Perloz-ba az ösvényről. Kis pont, egy nagyobb sátor az egész, de óriási hangulat volt. Csak néztem, hogy micsoda zenebona, élet van itt. Nagyon jólesett ez miután kiértem a sötét erdőből. Nem töltöttem itt sok időt, és csakhamar egy ugyanolyan erdőben, ugyanolyan technikás részeken találtam magam, mint a pont előtt. Szerencsére hamar leértem a hegy lábához, ahonnan egy újabb hosszú mászás következett.
A leghosszabb az egész TOR-on. 600 méterről kellett visszamászni 2200-re. Felpillantottam, és láttam a települések fényeit, amin majd át fogunk haladni felfelé. Szolídan kezdődött az egész. Az előbb látott kis településeken haladtunk át, éjszakai gyér forgalmú aszfaltos utakon. Emelkedett, de könnyű volt a haladás, és lámpát sem nagyon kellett használni mert volt közvilágítás. Titokban reménykedtem benne, hogy ez így is marad a tetőig. Persze nem maradt, de ez a pár km sokat segített, hogy a kemény perloz-i menet után tudjam rendezni a soraimat.
Egy szűk, de annál meredek ösvényre tértünk rá, ami alapvetően az aszfaltos út mellett kanyargott fölfelé. Nagyon meredek volt, leginkább a Vadálló-kövekre tartó zöld háromszöghöz tudnám hasonlítani. Ez viszont órákon keresztül kitartott. Most hálát adtam magamnak a pihenésért Donnas-ban, mert nagyon kellett az erő, és szerencsére volt is. Kitartottam, és szépen előzgetve haladtam felfelé. A következő pontot már nagyon vártam. Tudtam, hogy lesz még egy pont a hágó előtt félúton. Ott majd kicsit pihenek a menedékházban gondoltam.
Egy baj volt csak, hogy a pont nem a menedékházban volt, hanem mellette egy sátorban. Persze be lehetett volna menni a házba, mert az alvást ott lehetett megoldani, de amúgy csak a sátor állt rendelkezésre. Kezdett borzasztó hideg lenni, és éreztem, hogy csurom víz vagyok a folyamatos mászástól, erőlködéstől. Igyekeztem minél kevesebb időt itt tölteni. De már az alatt az 5 perc alatt, amit a ponton töltöttem, annyira kihűltem, hogy mindenem remegett.
Folytatni kellett a mászást. Még mindig nagyon jól haladtam felfelé. Sok embert előztem meg. Láthatóan kínlódtak így 160 km környékén a meredek részeken felfelé. Egészen magasan jártunk már, mikor kezdtek elmaradozni a kis települések, házak. Érdekes volt áthaladni rajtuk, mert voltak olyan települések, amik teljesen kihaltnak tűntek, de voltak olyanok is, ahol láthatóan volt élet.
Egészen magasra jutottunk már, olyan 1900-2000 méterre, mikor már felértünk az elhagyatott részekre. A köves, földes ösvényt felváltották a csúszós, vizes sziklák, és a nagy pocsolyák. Látom az órámon, hogy nincs már messze a tető, de kezdem érezni, hogy az erőm is fogy. Hangosan korog a gyomrom. Megijedek, úgy látszik nem ettem eleget útközben. Próbálom pótolni a kalóriákat, de már késő. Minden erőmet összeszedve feljutok ugyan a gerincre, de érzem, hogy baj van. Fázom, alig van erőm. A kilátás csodálatos itt is. Belátni a környező vidéket, a közeli városok, települések fényeit a sötétben. Fentről, igen magasról fejlámpasort látok. A Tor des Glaciers mezőnye közelít felénk. Egy rövid közös szakasz lesz. De túl sok időt töltök a bámészkodással. Kihűl rajtam a teljesen átizzadt ruha, és csillapíthatatlan remegés lesz úrrá rajtam. Pár száz méter a menedékház - látom az órámon - addig valahogy majd elvonszolom magam. Nehezen, de odaérek.
Indulás előtt elrendezem a hátizsákom tartalmát, és memorizálom. Ezt minden nagyobb ponton megteszem. Előrerakom, előveszem azt ami várhatóan kell. Most szinte üres a zsák, mert minden rajtam van. Az egyik életmentő fóliát megbontom, és belerakom az esőkabátom zsebébe. Ha szükség lesz rá lefelé akkor már nem leszek olyan állapotban, hogy ki tudjam bontani. Most kell ezt. Előre veszem a fejlámpa tartalék akkumulátorait, és a tartalék fejlámpát. Megjegyzek mindent hová raktam. Fontos, hogy tudjam mi hol van.
Még ki sem léptem a menedékház ajtaján, de újra elkezdtem remegni. Kint azután mellbe vágott a hideg. Görcsbe rándultak az izmaim, és rázkódott az egész testem a sokktól. Így indultam el az éjszakába. 200 métert tehettem meg, és már nagyon féltem. Előttem nedves, csúszós, lelépős gránitsziklákon vezetett a mélybe az út. De nem ez volt nagyon aggasztó, hanem hogy azt éreztem, hogy ki fogok hűlni. Még 5 percet töltök kint, és vagy a hideg végez velem, vagy a sziklákon csúszom meg, és bucskázom a mélybe. Elsírtam magam, nem tudtam mi legyen. Pillantgattam hátra a biztonság, a menedékház felé. Oda még talán visszajutok. Ok, de ha visszajutok mi lesz? Feladom (azt nem), alszom (nem vagyok álmos), megvárom a reggelt (éjfél van). Egy pillanatra nagyon csábító lehetőség volt visszamenni, de akkor megszólalt az okosabbik énem. Figyelj, kis sokkot kaptál, de nézzük reálisan a helyzetet. Ettél, pihentél, energetikailag rendben vagy. Tudsz menni. Csurom vizes mindened, és épp most nagyon fázol, de van rajtad elég réteg ruha. Ha haladsz akkor ki tudod fűteni magad. Ha még 10 perc múlva is gond van vedd elő az életmentő fóliát, és indulj vissza, de most menj tovább.
Így is történt. 10 perc múlva már "kutya bajom" sem volt. Bár az ereszkedés kemény volt, és a csúszós sziklákon nagyon kellett figyelni, de a hegy "lábához", egy újabb menedékházhoz, már elég jó állapotban értem le. Innen hosszú, hullámzó szakaszok követték egymást. Lementünk 400 méter szintet visszamásztunk 500-at, majd újra lementünk 400-at. Sok-sok mini hágón vágtunk át útközben. Bár hivatalosan 3 hágó volt erre a szakaszra, de magamban számoltam vagy 8-at. Ezek érzésre semmiben sem különböztek egy "rendes" hágótól. Főleg 2000-2400 méter között traverzáltunk lélegzetelállító magashegyi környezetben. Felemelő, egyben ijesztő is volt látni az előttem haladók lámpáinak fénypászmáit, ahogy törnek fel az óriási hegyoldalban, vagy tartanak le a szédítő mélységek felé. Kivilágosodott mire felértem a Marmontana hágóba.
Innen hosszú-hosszú ideig megint a törmelékes kőrengetegen vezetett az út. Sokat kivett most is az állandó figyelés, egyensúlyozgatás. Eddig sem haladtam gyorsan, de most már botorkálás, bukdácsolás volt az egész. A hágóból már láttam a következő pontot (egy kis hegyi tavacska partján állt), de mire lejutottam oda 1 óra is eltelt. Magas-Tátra, Magas-Tátra. Ezt mondogattam magamban mint egy mondókát.
Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. Lassan fél napja kínlódok a köveken le, és fel, és még hol a vége?! Nézem a térképet, hogy közel a következő hágó, de várjunk csak van előtte még egy hágó. A sokadik olyan ezen a szakaszon ami nincs jelölve. Nincs egy stabil lépés már nagyon régóta. A bokám bedagadva, nem bírja már a folyamatos egyensúlyozgatást. Az erőm végén vagyok, de a terep nem kegyelmez. Folyamatosan jönnek a nehezebbnél nehezebb részek. Tejesen letaglóz az egész brutalitása és gonoszsága.
Teljesen kimerülve bukdácsolok emelkedőtől emelkedőig. Kis hágótól kis hágóig. Fejben, izomzatilag már nagyon elfáradtam, alig-alig tudok koncentrálni. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Próbálok kitartani, menni tovább, ha nagyon-nagyon lassan is de haladni. Nagyon szép itt fent a kora reggel, messzire ellátni. Lehetne gyönyörködni, de kit érdekel már. Inkább csak azért fotózok, mert addig sem kell menni. Niel a következő pont. Oda kell valahogy eljutnom.
Hosszú az út lefelé, és persze, hogy nagyon meredek. Egy srác megy előttem jó tempóban, követem. Erősnek látszik. Én nem vagyok az. Úgy érzem bármelyik pillanatban össze tudnék esni a fáradtságtól. Nagyon nehéz ellentartani a gravitációnak lefelé. Rogyadozom. De pár km múlva a srác is kiáll, egyedül megyek tovább. Kitartok, de a fájdalomtól, és fáradtságtól már sírni tudnék. Nem baj, ez csak átmeneti, mindjárt leérek Niel-be, akkor ott már minden jó lesz.
A gond csak az volt, hogy nem értem le Niel-be. Mert Niel nem a völgyben volt, hanem onnan jóval feljebb. Fejben teljesen összezavarodtam. Ott volt előttem szinte karnyújtásnyira a városka amiről azt hittem Niel, de a jelzés újra felvitte a hegyre. Most mi van? Kimarad Niel, vagy mi ez a városka? Most miért megyünk fel? Egy idő után már nem tudtam hol vagyok, merre tartok. A zászlók után mentem gépiesen. Annyit tudtam csak, az égett belém, hogy azokat kell követni. Hogy miért arról már fogalmam sem volt. Egyre mélyebben csúsztam bele a gödörbe. Szánalmasan lassan csoszogni tudtam már csak, miközben már a nevemre sem emlékeztem. Enni nagyon régen nem ettem már, inni sem nagyon ittam. Egyszerűen nem jutott eszembe. Az agóniából pár szurkoló billentett ki. Nincs már messze Niel. Bravó, bravó nagyon jó vagyok. Csodálkozva néztem rájuk. Hát nem látják, hogy milyen állapotban vagyok?! Nem látják, hogy az sem biztos, hogy ezen a lejtőn is le tudok menni?! Nem tök mindegy már nekem, hogy 1 km-re vagy 5-re van Niel?! Úgysem jutok el odáig.
Szuper idő volt, mikor odaértem a pontra. Sok videót láttam erről a helyről. És tényleg olyan volt mint a mesében. Szépen sütött a nap, de nem volt túl meleg. Versenyzők, szurkolók beszélgettek kedélyesen. Teljesen kontrasztban állt minden azzal, ahogy éreztem magam. Annyi erőm volt csak, hogy bent a házban lerogyjak az egyik asztalhoz. 15-20 percig úgy maradtam. Tudtam, hogy most gyorsan enni kellene, inni, pótolni a dolgokat, de nem ment. Nem akartam, nem is tudtam megmozdulni. Szerencsére az egyik segítő megszánt. Kérdezte, hogy rendben vagyok-e, és hozzon-e valamit. Mondtam, hogy tésztát, és vizet kérek. Addigra már sikerült visszanyernem az irányítást a gondolataim felett.
Elkezdtem mérlegelni. Felállni még mindig nem tudok, és itt egy 2400-as hágó még a következő nagy pont, Gressoney előtt. Képtelenségnek tűnt továbbmenni, már-már a feladásra is gondoltam. Hát végül is 190 km sem semmi 13000 méter szinttel. Hívom Ácit kétségbeesve, hogy nem tudom mi lesz, nem tudom hogy jutok el hozzá Gressoney-be. Fridi ott van vele a ponton. Üzeni, hogy itt ő is nagyon szarul volt, de ha feljutok a hágóra lefelé már nem vészes. Azzal búcsúzunk el egymástól Ágival, hogy pihenek még egy kicsit itt majd meglátom mi lesz. Üldögéltem még ott egy darabig, néztem fel a hegyekre, és nem igazán éreztem az erőt, elszántságot magamban. Fáradt voltam, lázas is, fájt a fejem, a torkom, és nini az egyik lábszáram is bucira volt dagadva. Ennyi lett volna? Azután a letargia kellős közepén fogtam magam, összeszedtem a cuccomat, újratöltöttem a készleteimet, és nekiindultam. Dacból, csak azért is.
Borzasztó volt az indulás. Felállni alig sikerült, égett a combom, ki volt száradva a szám, lángolt a homlokom. Mégis, elég erős tempóval kezdtem be az emelkedőn, ami a következő hágóra vitt. Sorra előztem az embereket, de kb. 1 km után már nagyon éreztem, hogy sok lesz ez. Lassítani kellene, vagy talán meg is kellene állni. Tűzött a nap, ziháltam a melegtől és az erős tempótól. Újra úrrá lett rajtam az erőtlenség, és a letargia. Megegyeztem magammal, hogy most még nem állok meg, majd ott fent nem messze van egy szikla. Addig bírjam ki, majd ott pihenek, de addig lassítani se lassítsak. Újból mindent beleadva, zihálva, levegőért kapkodva elértem a sziklát. Rendben ügyes vagy, mondta a fejemben a hang, de még most se állj le. Ott egy másik szikla, majd ha odaérsz pihensz. Elértem oda is, majd a következő sziklához, majd az azt következőhöz. Közben mintha két részre szakadtam volna. Volt egy gyenge részem, és volt egy erős. A gyenge sírt, könyörgött, jajveszékelt bennem, hogy álljak meg, hogy csak egy kicsit pihenjek. Az erős lassítani sem engedett, csak hajszolt sziklától szikláig egészen a tetőig.
"Szétszakadnak a combjaim, felrobban a tüdőm. Nem kapok levegőt. Meghalok ha nem állunk meg!" Sikoltotta a egyik hang.
"Leszarom bazd meg. Vagy meghalsz, vagy felérsz. Megállni nem fogsz. Lassítani sem fogsz. Fogadd ezt el!"
Üvöltötte a másik.
Életem egyik legnehezebb csatáját vívtam azon az emelkedőn. Szédelegve, könnyes szemmel értem fel a hágóra, és ráborulva a kőrakásra kitört belőlem a zokogás. Ez az ára, ez a TOR ára motyogtam magamban. Kurva ciki vagy mondta az egyik hang. Szard le, felértél, és csak ez számít, mondta a másik.
A hágóról lefelé Gressoney-be tényleg annyira barátságos volt, ahogy Fridi mondta. Olyan érzés volt lefelé tartani, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Éreztem, hogy vár, hív a város. Persze nem volt könnyű így sem, mert már nagyon ki voltam merülve. Sétára azonban nem volt idő, futni, kocogni kellett lefelé. Nagyon fájt futni, de ha a hágón feljöttem, akkor ezt is kibírom, gondoltam. Gondok voltak már a talpammal is a köves részeken. De hé, ez a TOR. Bírni, tűrni kell a fájdalmat.
Ági a város határában várt. Nagyon örült, és mondta, hogy ő tudta, hogy ideérek, mert megígértem neki. Mondtam, hogy kész csoda, tényleg kész csoda, hogy itt vagyok. Tavaly ebből a városból indultam a TOT DRET-en. Abban a sportcsarnokban üldögéltünk a késő esti rajt előtt, ahová most tartottam. Akkor hitetlenkedve néztük szinte testközelből a világ egyik legkeményebb versenyét. Néztem kik, és milyen állapotban érnek oda a 210 km-es pontra, és próbáltam elképzelni, mit érezhettek, mit élhettek át, amíg ide nem értek. Most már nem kellett elképzelnem semmit. Annyira el akartam érni Gressoney-be, annyira át akartam élni ezt.
A feladásra nem gondolok. Azok után, amit az előző hágón véghezvittem nem adhatom fel. Megfizettem az árát, hogy itt legyek. Most hosszú pihenés jön.
Szerencsére időm van rengeteg. Azért küzdöttem, hogy legyen. Sok időt töltök a ponton. Ki kell pihennem magam amennyire csak lehet mielőtt továbbindulok. Nagyon kell most Ági segítsége. Megetet, megitat, megmosdat, ágyba tesz. Viccesen megjegyzi olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Elküld masszíroztatni is zuhanyzás után. Magamtól nem mennék, mert nem érzem az erőt a lábaimban arra sem, hogy 20 métert megtegyek. A masszázs jólesik, és a végén megnézik a talpamat is. Szerencsére nagy baj nincs. Kicsit pirosabb, de azért beragasztják.
Gressoney-ban egy nagy tornateremben vagyunk. Van hely mindenre bőven. Nagy zuhanyzó, rengeteg mosdó, és a hálóhelyiségben sem vagyunk összezsúfolva. Én egy mászófal alatt alszom. Alattam egy nagy szivacs, és rajta még egy matrac. Otthon sem kényelmesebb. Áci még kicsit befekszik mellém, amíg el nem alszom. Sokat alszom, de nem jól. Izzadtan, lázasan, kimerülten riadok fel többször is.
Alvás alatt az óra, telefon, a fejlámpák elemei töltődtek. A telefonhoz nagyon kellett a vezeték nélküli töltő, mert folyamatosan bejelzett, hogy nedvességet észlelt a töltőcsatlakozónál. Szerencsére számítottam erre is.
A biztonság kedvéért hoztam magammal elosztót is a konnektorokhoz hátha kell, de van töltési lehetőség elég. Egy nagy asztalon több millió forintnyi érték, órák, telefonok, fejlámpák. Senki nem őrzi, senki nem figyel. Senkiben még sem fel sem merül, hogy innen bármi eltűnhet.
Az ébredés nyűgös. Talán az eddigi legnyűgösebb. A szokásos láz, fejfájás, erőtlenség, szomjúság, demotiváltság. Feltápászkodni borzalmas, a járást szinte újra kell tanulni. Késő este van már, de mire elindulok, amennyire lehet újra jól vagyok.
Áci sokáig kisér Gressoney utcáin, és már csak ott fordul vissza ahol már lámpát kell kapcsolnom. Innen ismerem az utat. Számítok a hirtelen emelkedőre. Következik az újabb hágó. Tavalyról emlékszem, hogy csúnya a lefelé róla, de egyelőre azon vagyok hogy feljussak rá. Sokkal szebb az idő, mint tavaly ilyenkor. Felfelé menet van időm gyönyörködni a Monte Rosa fehéren világító csúcsaiban az éjszakában. Itt még nem tudom, de még sokáig el fog kísérni ez a látvány.
Jobban megy a mászás, mint amire számítottam. Sorra érem be, és előzöm meg az embereket. A lefelé viszont tényleg elég félelmetes. Szerettem volna ide a TOR-on nappal ideérni, hogy lássam milyen világosban ezen az óriási sziklafalon ereszkedni, de most - akárcsak tavaly - inkább csak érzem, mint látom az alattunk ásítozó óriási mélységet. Meredeken ereszkedünk, vékony ösvényeken, az előttem haladók fejlámpáinak fényei kirajzolják az útvonalat. Nagyon figyelni kell, úgy érzem sosem lesz vége.
A meredek, technikás rész azonban egy idő után kilaposodik. Innen sima az út a következő pontig Champoluc-ba. Jól futható, kellemes terep. Illetve nekem sima, de sokan nagyon szenvednek. Van aki az ösvény szélén alszik. Mikor odaérek felébred, és láthatólag nem tud magáról. Mondom neki ne itt aludjon, fél óra még kb. Champoluc. Jó a terep, jöjjön. De látom a tekintetén, hogy nem igazán tiszta. Összeszedi azért magát, és elindul. Nincs gond, tud menni, csak álmos. Csóválom a fejem, hogy hogy tud így kilenni Gressoney-tól 10 km-re. Pár perc múlva rájövök, hogy nem a TOT DRET-en vagyunk, és nem most indultunk. Ez már lassan a 220. km, és ha Gressoney-ben nem pihent eleget...
Futnék, jólesne, de mint sokszor most is beragadok a tömegbe. A nagy pihenés Gressoney-ben használt, de Champoluc-ba újra fáradtan érek le.
Közel van már a reggel. Ezért itt várom meg, hogy kihajnalodjon. Addig eszem, iszom, pihenek.
Napsütésben indulok el, közben egy francia sráccal beszélgetünk, és így hamar átérünk a városon. Gyönyörű időnk van. Egy 2800-as hágó a következő célpont. Jól érzem magam, és a hágóra felfelé folyamatosan rácsodálkozom a tájra. Tavaly, itt még bőven sötétben voltam, és nem láttam milyen szép helyeken visz az út. Sajnos a TOT DRET-en esély sincs rá, hogy a pálya egyik legszebb részét nappali fényben lássa az ember.
Nagy kontrasztot érzek aközött, ahogy kívülről látszik ez az egész és belülről hogyan éljük meg. Akármennyi TOR-os videót néztem is meg, mindegyikről az a benyomásom támadt, hogy ez egy kellemes kis kirándulás, ahol senki sem siet. Mi sem áll távolabb a valóságtól.
A hágó előtt egy nagyobb menedékház (Rif. Grand Tourmalin - hotelnek is bőven megfelelne) ahonnan a pompás kilátásban gyönyörködve ebédelek meg a ponton. Nagy királynak érzem magam. Itt vagyok 220 km-nél, és semmi bajom. Minden pompás. 😎
A hágó (Cold di Nana) lefelé bár technikás, de a jobbak közül való. De Valtournenche-ba (következő life base) már igencsak fáradtan érek le. Bizony nem múlt el nyom nélkül az a 240 km, ami mögöttem van. Gyorsabban fáradok, nincsenek már tartalékok. Kezd igen meleg lenni.
Áci a falu szélén vár, és együtt megyünk be a nagy sátorba, ami a következő pontnak ad helyet.
Pihennem, aludnom kell, és megvárni, amíg a hőség alábbhagy. Rutinosak vagyunk már. Evés, ivás, közben lámpát, órát, kamerát töltőre felrak. Zuhanyzás, átöltözés itt nincs, de Ági áttöröl, ahogy tud fertőtlenítős törlőkendővel. Az utolsó váltás ruhát Ollomont-ra, az utolsó 50 km-re tartogatom. Úgy ahogy vagyok, koszosan, izzadtan fekszem le megint. Szokásos lázas, nyugtalan alvás, majd nyűgös készülődés.
Kifelé a városból még mindig elég nagy a meleg. Fejbe kólint a hőség, de késő délután van már. Pár órát kell csak átvészelnem.
Különben is könnyű szakasz jön (gondolom tavaly alapján). Egy combosabb, de nem vészes emelkedő majd a duzzasztógátat követően jön egy kis menedékház (Rifugio Barmasse).
Tavaly itt nagyon rosszul voltam, de most sokkal jobban érzem magam. Ezután egy hosszú, hullámzó, könnyű részre számítok. Már majdnem besötétedik mire elindulok a menedékháztól lefelé. Itt nagyon figyelni kell, mert egy széles dózeren futsz lefelé, amiből szinte észrevétlenül ágazik le az ösvény, amerre menni kell. Tavaly benéztem, most nem. Viszont mások igen. Már jó messzire elmentek a dózeren (akárcsak tavaly én). Messze vannak, de látom, hogy visszafelé tekintgetnek. Villogok nekik a fejlámpámmal, hogy észrevegyék merre kell jönni.
Lefelé érzem, hogy a könnyű, jól futható szelíd lejtő megteszi a hatását. Egyre jobban, gyorsabban megy a futás. Időpazarlás lenne egy ilyen helyen nem futni. De viszonylag hamar egy olyan emelkedőbe ütközöm, ami tavalyról nem rémlik. Itt válik szét a TOR és a TOT DRET útvonala egy rövid időre. Mi továbbra is az Alta Via 1-en megyünk, a TOT DRET pedig szelídebb terepen megy tovább. Sima az út nekik a következő menedékházhoz (Rifugio Lo Magià), de minket felvisznek egy újabb 2800-as hágóra.
Nehezen érek fel persze, de az igazi rettenet lefelé vár. Ijesztő, sötét mélység fogad, mikor átbukunk a hágón. Nagyon meredek, nagyon kitett, minden méterrel megkínlódok, és megint úgy érzem sosem érek le. 3-4 km ilyen, de mire leérek a csúnya részen már nem sok erő van a lábamban. Visszanézek, elborzadva látom a fejlámpák fényét, ahogy a mögöttem lévők ereszkednek le a hágóból.
Kicsit megnyugodva, hogy én már túl vagyok, ezen folytatom az utam. Pár lépés, és egy pillanatnyi kihagyás kell csak ahhoz, hogy elbotoljak egy kiálló kőben. Ösztönösen védem a fejem, de a vállam, a csuklóm, a csípőm nagyot kap, ahogy hozzáverem magam a sziklához. Csillagokat látok a fájdalomtól, de pár perc múlva érzem, hogy nincs baj.
Botladozva, erőltetve a haladást haladok lefelé a völgyben. Még mindig nagyon kellemetlen köves, bokatörő a terep, de legalább már nem halálosan meredek. Némán, fenyegetően emelkednek felettem a nagy gránitfalak, ahogy ereszkedem le a völgybe. Településnek, fénynek még csak nyomát sem látni. Ijesztően magányos érzés.
Sokáig botorkálok, mire a távolban megpillantom a menedékház fényeit. Csak mikor közel érek hozzá, akkor jövök rá, hol vagyok. Rifugio Magia. Tavaly délelőtt értem ide. A kedvenc menedékházam volt. Szépen sütött a nap, mindenki vidám és kedves volt. Most nem ilyen. Késő éjszaka van. Átfázva, sokkolva az előbbi hágótól ülünk egymás mellett az asztaloknál. Síri csönd van, bámulunk magunk elé, miközben kanalazzuk be a levest, amit a ponton kaptunk. Minden, mindenki olyan zord. Mintha megölt volna minden szépet az elmúlt 250 km. Nehéz elindulni, mert tudom, hogy még egy ennél is keményebb 30 km jön.
Nagyon kellett ez a pont, és a rövid pihenés, mert egy újabb komoly mászás jön. Tavaly erre a szakaszra világosban értem, és most sötétben teljesen más a táj. Annyira, hogy már hosszú ideje bandukolok mikor ráeszmélek, hogy se jelzés, sem emberek nincsenek körülöttem. Messzire ellátni onnan ahol vagyok, de sehol sem pillantok meg egy lámpafényt sem.
Megijedek, nézem az órán a track-et, de az rendben van. Látszólag útvonalon vagyok. Nincs most már más lehetőségem, megyek tovább amerre az óra mutatja. Sok a kereszteződés, és sehol egy jelzés. Teljesen az órámra vagyok utalva. Nagy sokára találok egy jelölő zászlót. Illetve annak a szétcincált torzóját. Micsoda rémséges szörnyeteg lehet erre képes, gondolom. Nemsokára meg is pillantok egy gonosz szempárt a sötétben. Nagyokat nyelve megyek közelebb. Egy tehén az. Igen, ha talán nem fű színű lenne a TOR-os zászló nem legelnék le a tehenek.
Még sokáig gyalogok felfelé mire ismét ismerős lesz a táj. Újra ott állok a jellegzetes kettétört fahídnál, ami átvisz egy hegyi patakon.
Felpillantok, és ahogy vártam, a fejem fölött a magasban ott a következő pont. Tavaly itt egy napágyon pihentem, és szőlőt és dinnyét majszoltam. Most nem fogok. 😑
Nagyon lehűlt az idő, mire felértem, ezért nem időztem sokat a ponton. Alig bírnak a lábaim, de nagyon hideg van, menni kell. Igazi magashegyi, technikás, sziklás, kőrengetegen visz az utunk. Nagyon nehéz, de muszáj bírni, muszáj eljutni a következő pontig. Még a hágó előtt lesz ez. Az előtt a hágó előtt amitől egész eddig rettegtem. Tavaly csak valami isteni szerencsének tudtam be, hogy ott sikerült lejutni. Akkor 60 km-nél voltam, most 260 km-nél. Nem is tudom már ilyen fáradtan hogy fog menni a sötétben?!
A következő pont egy kis bivakház (Bivacco R. Clermont) a hágó alatt. Nagyon örülök neki, hogy fedett helyen lehetek. Teljesen elkészültem már megint az erőmmel, és ki is vagyok fagyva. Annyira kell már, hogy le tudjak ülni valami meleg helyen, és meg tudjak enni egy meleg levest. Őrült pici hely ez itt fent. Bent egyszerű körülmények, és émelyítően büdös pállott izzadtságszag. Kit érdekel, meleg van. 2700 méteren, ahol vagyunk, ez maga a csoda. Egy pillanatnyi menedék a kinti zord körülmények ellen.
Két kis "szoba". Az egyikben nagyobb asztal, a másik hálóhelyiség emeletes ágyakkal. Sokan alszanak itt. Kezembe nyomnak egy tányérka meleg levest. Remegő lábakkal ülök le az asztalhoz. Mire megeszem a levesem, tele ez a szoba is. Borostás, a kosztól, és izzadtságtól olajosan csillogó puffadt arcok bámulnak a semmibe velem szemben.
Nem akarok sokat várni itt. Ettem, ittam, töltekeztem, kicsit pihentem. Mennem kell, túl kell esnem ezen a hágón, akármi is lesz. Én ülök legbelül, és félve kérem meg a többieket, hogy engedjenek ki. Szegények nemrég ültek le. Látszik rajtuk, hogy a pokolba kívánnak, de kiengednek.
Kint szokás szerint sokkol a hideg, és a szél. A bivak előtti tábortűzhöz megyek melegedni. Az egyik segítő felfelé mutat, hogy nincs már messze a hágó. Ez a maradék 750 méter, és 300 méter szint nagyon komoran magasodik felém. Azért hosszú lesz ez, úgy érzem. Talán szándékosan is lassítom a haladást. Nem nagyon nem akarok felérni a tetejére, mert tudom mi vár ott rám.
A tető meglepően barátságos. Hosszú plató, ami az első 50-100 méteren nagyon szelíden kanyarodik lefelé. Azután újra szembesülök azzal, hogy itt konkrétan letehetetlen lemenni. Az, hogy meredek, kitett oké, de a púder finomságú vastag porréteg, ami kiszámíthatatlanul csúszóssá teszi a katlant lefelé, az maga a borzalom. Mondom is az utánam haladó srácoknak, hogy én itt nagyon béna és óvatos leszek, menjenek nyugodtan. Hát ők ugyan nem sietnek sehová. Nyugodtan menjek csak előttük. Fasza.
Előttem pont nincs senki, úgyhogy csak a követező 5-10 métert látom előre, ahogy haladok lefelé a sötétben. Nem szabad pánikolnom mondogatom magamban. Fáradt vagy, oké. Álmos vagy, oké. De itt most vagy koncentrálsz, vagy kitartasz addig amíg kell, vagy lezuhansz. Egy pillanat nem maradhat ki, egy pillanatra nem félhetsz, történjen bármi. Most senki sem segíthet. Nem fordulhatsz már vissza, és nem visz le senki.
A lámpa fényereje maximumra. Apró léptek, teli talppal talajt fogni. Az egyik bot, és az egyik láb mindig a talajon. Égnek a combjaim, ahogy haladok lefelé a lejtőn. Fél óra múlva már a saját véremben tocsogok. A lábujjaim teljesen össze vannak passzírozva, ahogy szinte a teljes testsúlyom erejével nekinyomódnak a cipő orrának a meredek lejtőn. Nem foglalkozhatok most ezzel. Nem hagyhat ki a koncentrációm egy pillanatra sem. Így van ez legalább 1 órán keresztül, amíg leérek a kürtőn. Most először merek hátranézni. Messze fölöttem a lámpák fénye. Senki sem előzött meg.
Kivirradt közben, és a sziklás terepet felváltja a széles, de még mindig nagyon meredek dózer. Oyace a következő nagyobb pont. Ez végre egy település, nem egy menedékház vagy bivak. De addig még van egy pár km hátra, és a lejtő ami még mindig lehetetlenül meredek. Alig bírok ellentartani a gravitációnak. Gyalogolni egyáltalán nem könnyebb mint futni. Futok lefelé hát. Fáj, szinte elveszek a kínban, de nem akarok megállni. Laposodik a terep, és tovább futok. Nem állok meg, nem állhatok meg. Hé ez a TOR mondom magamban a litániát. 1-1,5 óra telik el így, és hirtelen, mintha egy másik világban találnám magam. A fájdalmat felváltja az eufória. Legyőztem a kínt. Folyamatosan vigyorgok, és úgy érzem, bármire képes vagyok.
De Oyace sem a völgy alján van, hanem a következő hágóra felfelé. Így egy következő mászás jön. Fejbe vág az emelkedő a sok futás után. Előttem egy srác szépen, ügyesen halad felfelé. Csatlakozom hozzá. Jó 300 méter szintet mászunk felfelé a városkáig. Nem állok le, kitartok, de mire beérek a pontra érzem, hogy ára volt annak, hogy idáig eljussak.
De ez most nem Niel. Tanultam az ott történtekből. Bármennyire is rosszul vagyok, nem ülök le rögtön, hanem először magamhoz veszek mindent, amit kell. Inni-ennivalót bőven, majd csak utána rogyok le az egyik asztalra. Borzasztóan vagyok. Remegek, reszketek. És még van egy 2500 méteres hágó a következő nagy pont, Ollomont előtt. Emberfelettit teljesítettem a hágóról lefelé, de most benyújtja a számlát a testem. Fogalmam sincs hogy jutok fel a következő hágóra. Megint kritikus a helyzet. Tudom, hogy egyszerűen nincs időm itt órákat tölteni azzal, hogy kipihenjem magam. A gyors terv az, hogy eszem, iszom, pihenek 45 percet, majd 1 órával azután, hogy érkeztem indulnom kell bármi van. Így is tettem. BCAA dupla adag, só dupla adag, vitaminok dupla adag, majd 45 percig relaxáció az asztalra borulva. Utána pedig indulás. A szokásos nyűgös, lázas indulás az egyre melegedő délelőtti időben.
Ugyanaz a durva, erőltetett menet mint a Gressoney előtti utolsó hágónál, de teljesen más lelkület. Nincs dráma, nincs sírás, nincsenek "hangok". Alkalmazom a hágón lefelé szerzett szupererőmet. Kizárom a fájdalmat, és csak teszem a dolgom. Gondolkodom is mászás közben, hogy úgy látszik egy óra pihenés pont elég, hogy bármilyen gödörből ki tudjak mászni. Érzésre nagyon gyorsan érek fel a hágóhoz. Tavalyról az innen lefelé is rémlik, és akkor nem volt a kedvencem. Mint az itteni hágók többsége, ennek is nagyon meredek és technikás a teteje lefelé. De most valahogy jobban megy. Hát igen 20 két-háromezres hágó után azért már van rutin. Vicces, hogy itt tavaly néhány helyen seggen csúszva jöttem le, most meg lazán futogatok. Eddig jutok el a gondolatmenetben, mikor meglátva az előttem lévő szakaszt, megint seggre ülök. Biztosabb így.😳
Itt előz meg Gary. Gary-vel az egész verseny alatt kerülgettük egymást. Úgy látszik most dűlőre akarja vinni a dolgot. 😂 Ő nem olyan óvatos mint én, és így jól oda is veri magát az egyik sziklához ahogy szalad lefelé. Nincs baja, de ezután láthatóan óvatosabb és visszaveszi a tempót. Ezt a csatát nem az dönti el, hogy ki használja jobban a túrabotját Gary mester gondolom magamban.😏
Jól jön, hogy ott van előttem és fut. Húz magával. Csatlakozom hozzá, nem akarok lemaradni. Sokszor hátra-hátra tekinget. Gary egy vékony, szakállas amerikai futó. Igazán profin néz ki, hardcore terepfutónak tűnik. Na most Gary megtudod milyen az alföldi virtus. Azért sem szakadok le. Rogyadozik a lábunk, nehezen megy a futás, de mivel Gary fut én is futok, és mivel én is futok Gary is fut. Mindkettőnknek jó ez. Hosszú kilométereken keresztül futunk egymás után lefelé.
Hirtelen változik a környezet, más lesz a táj. Mintha Börzsönyben lennénk. Vékony, saras ösvényen megjelenik egy futó. Gary az. Az első ember hosszú évek után, akinek van esélye beérni a célba szintidő előtt a Barkley maratonon. De valami nem stimmel. A szemében félelem, és kétségbeesés. Gyakran pillant hátra mintha valami vagy valaki üldözné. Valami, ami igazán félelmetes. Ugyan mitől félhet ez az ember, aki megcsinálta a lehetetlent?
Hamarosan megjelenik az üldözője. Irtózatos tempóban fut. Tekintetében földöntúli eltökéltség. Túllépett ő már minden határon. Nincs semmi és senki, aki képes lenne megállítani. Gary is tudja ezt. Tudja, hogy hiába minden, ő itt most csak második lehet...
Gyorsan magamhoz térek az álmodozásból. Ez is egy álom ahol vagyok, amit most csinálok. Nehogy már egy ilyen elcseszett dologról álmodozzak már itt, mint a Barkley.
Így Gary-t követve futok le a falucska határába. Kisebb csapat vár bennünket, közöttük Áci. Legnagyobb megrökönyödésemre Gary-t is köszönti, aki igazából nem is Gary hanem Carl. Áci meg azon rökönyödik meg, hogy itt vagyok 290 km-nél, és futok. Tavaly ez a 80. km volt, és poroszkálni alig tudtam. Kiderült, hogy Carl kisérői hozták át Ollomontba. Jó fejek, igazi kalandor banda. Összehaverkodott velük.
Elégedett vagyok. Nehéz volt. Össze kellett kapnom magam, de időben ideértem ide is. Bőven van időm pihenni a maradék 50 km-re.
Ollomont egy fontos pont volt nekem. Itt kezdtem hinni abban, hogy meglesz a TOR. Összesen 2 hágó maradt még. Az utolsó váltás tiszta ruhámat veszem fel zuhanyzás után. Apropó zuhanyzás. Mivel Ollomont egy elég kis falu, ezért az összes nagy pont közül itt voltak a legszerényebbek a körülmények. Zuhanyozni gyakorlatilag egy kis ólban kellett. Meleg víz nem volt, de ezen már csak röhögtem, azok után amin túl voltam. Dél körül kerültem ágyba, elég nehezen aludtam el. Maga a "hálóhelyiség" egy nagy sátor volt. Tűzött a napfény, mindenhol ricsaj, és eléggé görcsöltek a lábizmaim. De volt már rosszabb is. Végül is nem rugdostak a sátorponyván keresztül, mint két éve az UTMB-n.
Totál zombiként, és nagyon-nagyon szomjasan ébredtem. Normál esetben ki nem állhatom az ananászlét, de most literszámra töltöttem magamba. Nagyon jól esett. Kitűnő a kiszolgálás a ponton. Többféle menüből lehetett választani a falon lévő étlapról. Egymás mellett volt kifüggesztve a menü olaszol, franciául, angolul és japánul. Csak megmondtam a választott étel számát, és 5 perc múlva kaptam. Degeszre ettem magam tojásos omlettel. Úgy gondoltam még egy kis leves is belefér indulás előtt. Ez hiba volt. Valami történt a forró leves hatására, mert elkezdtem izzadni, pár perc alatt felfordult a gyomrom, és belázasodtam. Valószínűleg túl sokat ettem hirtelen. A kajálást itt elrontottam, de nem volt választásom. Így kellett elindulnom.
Ági sokáig elkísért még a meredek részeken is, és közben küzdöttem a rosszulléttel. A következő pont szerencsére csak pár km volt (Rifugio Champillon). Ez egy közkedvelt menedékház ezen a környéken, akár még autóval is fel lehet jönni ide 2400 méter magasra. Még itt is tartott ez a lázas, izzasztó émelygés. Csak pár asztal volt itt bent nekünk fenntartva, a többi a fizető vendégeké volt. Olyan abszurd volt hallgatni, ahogy környező asztaloknál baráti társaságok, családok éppen a bőséges vacsorájukat költik, én meg életem próbatételén 22 hágó után próbálom nem kitenni a taccsot. De volt már ilyen. Reménykedtem benne, hogyha magasabbra jutok, és eljön az este, akkor a hűvösebb idő hatására a lázam is enyhülni fog.
Hamar elindultam. Egyrészt zavart a benti vidám lárma, másrészt tényleg vágytam a hűvösre. Épp besötétedett, mikor felértem a Champillon hágóra. Tavalyról úgy emlékeztem, hogy itt kivételesen a teteje a nyugodtabb, és az alja a technikásabb rész. Itt is volt egy kis útvonalmódosítás, mert a nyugodt tető kimaradt, és így végig szép technikás volt. Nem mondanám veszélyesnek, de eddigre már igencsak megdolgozta a talpam a terep, úgyhogy szinte minden lépésnél éreztem a bele-beleszúró fájdalmat. Szerencsére a gyomrom, és a lázam rendeződött úgy ahogy gondoltam. De a talpfájdalom lefelé menet egyre nagyobb probléma lett. Sokszor meg is álltam, és így sokan mentek el mellettem. Most a meredek rész aljában volt egy kisebb pont. Pont ott, ahol tavaly keresgettem merre kell menni.
Nagyon hangulatos volt itt. Tábortűz mellett grillen sütötték nekünk a húst, és a halat. Bár hűvös volt, és a lázam csillapodtával újra rosszul esett ez, de azért egy 5-10 percre leültem falatozni. Ezt semmiképpen nem akartam kihagyni.
Előttem egy fiatal francia lány ült. 20-22 évesnek nézett ki maximum. A telefonjának a kamerájába beszélt. Jó, hogy van ereje erre, én már 1 napja elő sem vettem a kamerámat. Mikor nagyon elkezdtem fázni útnak indultam.
Épp elhagyni készültem a pontot mikor nagy felzúdulásra lettem figyelmes. Tor des Glaciers, Tor des Glaciers! - kiáltotta hangosan az egyik szervező, és felettünk lévő hegyre mutatott. Mindenki összefutott. "Here they come!" tette hozzá még angolul. És tényleg, szépen sorban jelentek meg a fejlámpák fényei magasan a hágó tetején. Elképesztően meredek, nagyon veszélyesnek tűnő helyen jöttek le a 450 km-es táv résztvevői. Beleborzongtam. Úgy tűnt együtt, egy nagy bolyban mozog a mezőny nagy része. Felnéztem a másik hágóra ahonnan a Tor des Geants-on jöttünk le. Onnan fentről is sok fejlámpa közeledett egy szintén impozáns lejtőn. Ott álltam a metszéspontban, ahol a két táv újra összeér. Nagyon fáztam már, de mégis hosszú percekig néztem megbabonázva a látványt. Hihetetlen, hogy itt vagyok ezek között az emberek között. Hihetetlennek tűnik, hogy egy vagyok közülük.
Folytatva az utamat egészen biztosan tudtam, hogy a legkönnyebb szakasznak nézek elébe. 8-10 km lágyan lejtő széles dózer az éjszakában. Akárcsak tavaly. Felkészültem rá, hogy pont emiatt nem lesz egyszerű menet. Küzdenem kell az elalvással. Lehetne futni, de most nincs meg bennem az elszántság. Álmosodom. Lassan nem tudom mikor vagyok ébren, és mikor álmodom. Cikkcakkban haladok, mint aki teljesen részeg. Sok-sok pár másodperces mikroalvás teszi veszélyessé az utat lefelé. Ki akarok tartani, ki fogok tartani Saint Rhemy-ig ami következő pont.
Saint Rhemy előtt kb fél órával lehetek, mikor fura fényeket veszek észre a távolból. A szivárvány minden színét szórja magából valami felém. Kicsit felélénkülök. Ugyan mi lehet? Végül arra jutok, hogy biztos UFO-k, és azért jöttek, hogy megerőszakoljanak. Hangosan felröhögök. Eszembe jut Fridi mondása, hogy aki őt 200 kilinél felizgatja, azt hazaviszi. Úgy érzem, hogy ez rám 300-nál fokozottabban érvényes. Kis zöld rohadékok ezt megszívtátok. 😵
Félve közelítem meg a szikrázó, szivárványszínű valamit. Odaérve hamar kiderül, hogy szó nincs ufókról, és szexuálisan sem fog senki inzultálni. Helyettük két versenytárs alszik az életmentő fóliákba burkolva. Megállok felettük. Szuszognak, jól vannak. Felébreszteni nem akarom őket. Megint csóválom a fejem. Fél óra sincs Saint Rhemy-ig, igazán kibírhatták volna.
Nagyon álmosan értem le a Saint Rhemy-ben lévő ponthoz. Tudtam, hogy először enni, inni kellene, de egyszerűen nem bírtam tovább én sem ébren. Gyorsan megkerestem az egyik segítőt, kérdezve, hogy hol tudnék aludni. Egy több szintes épület (talán közösségi ház) volt kijelölve erre. Odakísértek, de csak a 3. emeleten volt már szabad hely annyian voltunk. A fiatal srác, aki kísért, nem győzött bocsánatot kérni, hogy eddig fel kellett jönnöm, de én elégedett voltam, mert itt sokkal kényelmesebb ágyak voltak, mint lejjebb. Ráadásul közben a nálam lévő ennivalót tudtam falatozni, és vizet is tudtam inni. Megmondtam neki, hogy mikor ébresszen (1 órát adtam magamnak), majd bele is ájultam az ágyba. Annyira rövidnek, egy röpke pillanatnak tűnt az alvás, de segített.
A talpammal viszont nagyon komoly gondok voltak. Mikor felálltam az ágyból, majdnem elordítottam magam. Mintha kést mártottak volna beléjük. Nem tudtam hogyan fogok tudni továbbmenni, mert percek múlva sem enyhült a fájdalom. Nagyon nehezen jutottam le a földszintre. Gondolkodtam mi legyen. Szóljak az orvosoknak? Gondoltam először megnézem, hogy néz ki a lábam. Óriási szerencsémre találtam egy szabad mozgássérült WC-t.
Az ilyen állapotban maga a kényelem fellegvára. Minden tágas, mindenütt kapaszkodók. Lehántom a lábamról a cipőt és a zoknit, és látom, hogy nem jó a helyzet. A zoknim véres, a talpam sebes mindenütt. A nagylábujjam körme helyén csak egy fekete massza van. Letörölgetem, bekenem, leápolom a lábam amennyire tudom, de érzem, hogy ez kevés lesz. Ekkor a szemem sarkából meglátom a kötszereket, és rugalmas pólyát (amik ugye a kötelező felszerelés részei). Az az ötletem támad, hogy jó alaposan körbetekerem a lábam velük. Ragyogóan bevált. Pár perc múlva szó szerint ugráltam örömömben. Fel tudok menni a Malatrára! 😆
Hajnal 3 körül volt mikor elindultam az utolsó hágóra. 9-10 km alatt 1600 méter szintet emelkedünk mire odaérünk. Ennek ellenére nem mondanám technikásnak csak az utolsó 1 km-t. Nehezemre esett, de elég jó tempóban haladtam felfelé. Úgy számoltam napfelkeltére felérek. Ismerős volt a terep. Tudtam hol járok, mire számíthatok.
Nem volt ezzel mindenki így. Kb. az út felénél legnagyobb megrökönyödésemre valaki szembe jött velem. Vékony, csontos, göndör hajú olasz nő volt.
Kérdeztem miért megy vissza? Baj van?
Baj? Hogyhogy ő visszafelé megy? - válaszolja.
A tekintete nagyon zavaros. Mondom neki, hogy itt felfelé kell menni. Ja igen, tényleg. Visszafordul. Meglepően gyors tempóban hagy ott. Fél óra múlva találok megint rá. Egy távoli tehénistállóra mutat. Azt hiszi pont, azt hiszi kihagyta. Oda akar jutni. Mondom neki, hogy ez nem pont menjen nyugodtan tovább. Tovább megy. Most már lassan, dülöngélve, de még kicsit most is gyorsabb nálam. Újabb 10 perc múlik el mikor látom, hogy kiáll pisilni. Normál esetben nem néznék oda, de most rossz érzés fog el. Pont a szakadék felé tart. Még mielőtt rákiáltanék hőköl vissza.
Mérges vagyok rá. Miért nem pihent eleget lent?! Miért kell ezt eljátszani magával, és velem?! Szemmel tartom, amíg fel nem érünk a Malatra alatti pontra a Frassati házhoz. Pont napfelkeltére érünk fel, ahogy terveztem.
Ez a ház is inkább hotel. Pont jó egy rövidebb pihenéshez az utolsó hágó megmászása előtt.
Itt bent ugyanaz az öreg fogad, aki tavaly is. Akkor is mondott valami vicceset, akkor is elcsodálkozott, hogy Magyarországról vagyok itt. Mikor tésztát kérek, megjegyzi, hogy ez nem éppen reggelinek való. 😆
Hamar elindulok, közel a Malatra, onnan már Courmayeur és a cél vár. A Malatrától nem félek, és közel is van már. Azután menet közben rájövök, hogy nincs közel. 2 km, és 400 méter szint a 320 kilinél 3000 méter környékén már meg tudja kínozni az embert. Nagyon megkínlódom a felfelét. Nehezen veszem már a levegőt. Eddig ezzel nem volt gond, de most sokszor kapkodom a levegőért megállva is. Nagyon-nagyon ki vagyok már merülve.
Mikor odaérek a Malatra lábához, arra is rájövök, hogy hiba volt a Malatrától nem félni. Elég sokat szépültek az emlékek tavaly óta, és a Malatra sziklaszörnyetege képzeletben már dombocskává szelídült. A valóságban viszont megmaradt annak ami. Előttem egy dél-amerikai srác áll megkövülve. Nem mer sem előre, sem hátra menni. Mondom neki, hogy nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. De látom rajta, hogy a remegő hangom nem igazán nyugtatja meg.
Belekezdek a végső mászásba. A bot itt már inkább hátráltat, mint segít, ezért összecsukom, és elrakom. Gopro fejre, azután minden erőt, és bátorságot összeszedve elkezdek mászni felfelé. Nagyon figyelek a fentről hulló kövekre, és arra, hogy én se indítsak meg kőlavinát az alattam lévőkre. Köteleken, láncokon mászunk felfelé.
A hágó teteje előtt 50 méterrel csúszok meg a poros kövön. Már mikor elléptem tudtam, hogy rossz, elhamarkodott a lépés, ezért nem ér váratlanul. Találok kapaszkodót, és sikerül felmásznom mindenki nagy megkönnyebbülésére. Fent a hágón elkészül a már napok óta áhított fotó, és indulok lefelé Courmayeur felé. Amilyen durva ide felfelé az út, annyira kellemes a lefelé. A első 10 méter technikás, utána a lágyan lejt a puha talajon.
Az ember lassan megnyugszik, és az adrenalin távozik a testéből. Távozik, és helyet ad a fájdalomnak. Itt eszmélek rá, hogy újra borzalmasan fáj a talpam. A kötés többé nem segít. Minden lépés kín. Eddig sikerült elkerülni, de most kezd a hatalmába keríteni a hiszti. Nehezen viselem ezt a fajta fájdalmat.
Pedig a kilátás parádés. Előttem a Mont Blanc tömbje, négyezres csúcsai, és gleccserei magasodnak fenségesen. De itt még sosem volt jó. Most sem. Azért haladok, még ha a fájdalom fékez is.
Útközben találkozom két moromotával. Közel 10 éve járok ki az Alpokba, de ezek az első mormotáim. Bizalmatlanul méregetjük egymást. Először csak egy mormota dugja ki a fejét a fűből, utána megjelenik a társa is. Sokkal nagyobbak, mint gondoltam. Sokkal félelmetesebbek is. Csak nem leszek mormota támadás áldozata?! Már csak 15 km van hátra. Igazságtalanság lenne gondolom. Szerencsém van. Elfutnak, mikor közelebb érek.
Van még egy pont a célig. A Bertone ház. Hosszú, hullámzó, néhol kicsit technikás út vezet odáig. Ha azt hiszed nincs már szint az utolsó hágó után, nagyot tévedsz. Bizony itt még bele kell rakni vagy 400 méter szintet.
Mondtam Ácinak, hogyha nappal érek oda, akkor jöjjön fel nyugodtan a házhoz Courmayeur-ból. Páratlan a látvány, szép élmény lesz Neki is. Már a hágó után írtam SMS-t, hogy jövök, hogy megnyugodjon.
Így tényleg ott várt már a ponton. Kis töltekezés után együtt indulunk lefelé. Ő szigorúan utánam, nehogy nyulazáson érjenek bennünket. Nyulazáson, hahaha. 😁 Nyűgös vagyok, hisztis, nagyon kínoz a talpam. Nincs meg bennem az öröm, hogy mindjárt be fogok érni. Csak az éles köveket érzem a talpam alatt, és hogy mennyire fáj. Izomzatilag nincs gond, mert amint simább részre érünk meglódulok. 800 méter szintet megyünk így lefelé. Néha meg-megállva mikor azt érzem nem bírom tovább.
Már csak akkor kezdtem elhinni, hogy beérek, mikor leértem a városba.
Végre sima felület van a lábam alatt, megszűnik a fájdalom, elmúlik a rosszkedv. Áthaladunk a rajtkapu alatt, ahonnan napokkal ezelőtt rajtoltam el. Elérzékenyülve fogom meg egy pillanatra. Célegyenes. Kora délután van, rengetegen vannak kint. Óriási ünneplést kapok, mint minden beérkező. Bent Áci, és az összes magyar vár. Lehet csak képzelem de Speróék szemében mintha egy kis hitetlenkedést látnék. Hát igen, nekem is hihetetlen, hogy bent vagyok.
Három magyarból három állt helyt sikeresen a világ egyik legnehezebb terepversenyén. Olyan sok verseny kapcsán hallottam már ezt a legnehezebb szót, de itt talán jogos a jelző. Ezért is jelent nekem nagyon sokat a célben készült közös fotó Fridivel és Speróval. Évek óta ismerem mindkettőjüket. Speróval talán több közös kalandunk volt. Ott volt a TDS-eimen, szurkolt az UTMB-n, harcoltunk egymással a Dupla Élményen. Fridi meg a fülembe ültette a TOR-t jó pár évvel ezelőtt a "hülye" sárga TDG-s táskáival.
Nagyon büszke vagyok a célban készült közös képre Velük.
De ez a teljesítés nem csak rólam, rólunk versenyzőkről szólt. Kellettek hozzá a segítők. A pontokon az önkéntesek, a kísérők, kísérő. Mi a párommal nagyon jól működtünk ebből a szempontból. Volt okunk sok mindentől félni, mégis határtalan optimizmussal vetettük bele magunkat ebbe a kalandba. Egy hely kivételével Ácinak mindenütt volt szállás, és az utazásra is mindig volt megoldás. Ha tömegközlekedéssel nem lehetett megoldani, akkor elvitték mások. Szervezők, más kísérők. Ő egy kicsit máshogy, más szemmel nézve, de ugyanúgy végigkalandozta az Aosta völgyet, mint én. Okosak voltunk mikor találkoztunk én nem mutattam hogy félek, ő nem mutatta mennyire félt.
Azt hiszem életre szóló élmény lett ez mindkettőnknek.
És milyenek voltak a TOR utáni napok? Borzalmasak. A tested nagyon megbüntet egy ekkora terhelés után. Napokig lázálmok. Pár óra alvás, felriadás, lázas állapot. Étvágy nincs, közérzet nagyon rossz. Mint egy erős megfázás vagy egy influenza. Ezért aztán a díjátadó ünnepség elég nyűgös volt, de úgy láttam nem csak nekem. Elindultunk másnap reggel a kb. 2 km-re lévő jégcsarnokba, de 1 km után annyira rosszul lettem, hogy taxit kellett hívni. 1 km-ért 20 EUR-t fizettünk. Szuper. 😔 Későn érkeztünk. Bent már csak állóhely volt a több száz fős tömegben, így mire sorra kerültem végem volt. Kellett volna, de egy pillanatát sem élveztem az egésznek.
Így hónapok távlatából azt kell írjam többet, mint bármelyik verseny eddig. Ezerszer játszottam végig magamban azóta a nehéz pillanatokat, az élményeket, amiket így vagy úgy de megéltem.
Amiért mentem azt maximálisan megkaptam. Küzdeni akartam, próbára tenni, megmérettetni magamat. Sikerült. Féltem, fáztam, fájt. Gyönyörködtem a tájban, a sziklákban, a zord időben, a sok-sok naplementében és napfelkeltében. Boldog voltam. Nem azon a mosolygós módon, hanem kicsit a fájdalom és fáradtság függönyén át.
Onnan tudom, hogy jó volt-e egy verseny, hogy mikor visszagondolok rá mosolygok, és könny szökik a szemembe. Az ilyen versenyek végtelenül nehezek a számomra, és a végsőkig próbára tesznek. Nem akarok nagyon szentimentális lenni, de olyan érzés ez, mintha ezeken a hegyeken-völgyeken ott hagytam volna egy darabot a lelkemből. Így ez odaköt, és visszavágyom.
Ezért visszatérek még a Tor Des Geants-ra, azt hiszem.
TDS, UT4M, UTMB, Transgrancanaria, Lavaredo... stb. Nem éreztem azt, hogyha ezek közül bármelyikre újra elmennék olyan sokat kapnék már.
És lássuk be nem vagyok gyors. Lassú sem vagyok, de értékelhető helyezésre sehol sincs esélyem. Talán a mezőny első harmadának vége az meg lehet, ha jól csinálom. De ez nem motivál. És nincs már meg az a lelkesedés, rácsodálkozás erre a világra mint régebben.
Számot vetettem azzal, hogy az elmúlt pár évből mik volt azok a pillanatok, amik a legnagyobb hatást tették rám.
Emlékszem, ahogy 2010 őszén ott ülök Budaörs előtt egy fatörzsön szinte már a Piros céljában, de úgy érzem nem tudok továbbmenni.
Emlékszem, a TDS-en mikor mindent beterített a köd, és szinte önkívületben botorkáltam valahonnan a távolból felhangzó zene felé.
Emlékszem, mikor fel akartam adni az UT4M-et, mert féltávnál járni sem tudtam már. Majd elég volt egy mosoly, és szó nélkül felvettem a zsákomat, és indultam tovább.
Emlékszem, mikor az UTMB-n a kihűlés határán remegtem a takaró alatt Champex-nél.
Emlékszem a hóviharra a Ferret-en.
Emlékszem, mikor Tirolban összekucorodva sírtam a Pitztal Gleccser Trail-en, miután majdnem lezuhantam az egyik ösvényen.
 |
| Mászás a Ferret-re a 2017-es UTMB-n |
Lavaredo, Zugspitze, stb., de ezek nem voltak meghatározó élmények. Nem adtak annyit mint amikor szembesültem, és túlléptem a saját határaimon.
És világos lett, hogy pont ezért csinálom.
Amikor fáj, amikor nehéz, amikor lehetetlen, és kétségbeejtő a helyzet, és szinte szétroppant az egész vállalás súlya. Akkor és ott megmérettetsz elsősorban magad előtt, és magadnak. És pont a megmérettetés katartikus, lélekformáló ereje az amit tudattalanul újra, és újra át akarok élni. Bénán hangzik ez leírva, de így érzem.
Ezért nem járok olyan versenyekre, amikre ki lettem képezve, ezért megyek oda, ami "nem fog menni".
Ezért indulok a TOR-on. Lehet fel kell majd adnom, mert tényleg túl sok lesz. De előtte akkorát küzdök, mint soha még.
Felkészülés
Miután nekem, és Olinak is világos lett, hogy a TOR-ra készülünk, gyökeresen megváltoztak az edzések.
Furának tűnt, hogy alig futok, és ehelyett sokkal több időt töltök az edzőteremben, de mint ahogy eddig most is maximálisan bíztam Oliban. Hamar megértettem, hogy ez a felkészülés most nem arról fog szólni, hogy hány km-t mennyi szinttel futok havonta, vagy milyen gyors vagyok 1, 10, 20 km-en.
Rövid, résztávos dombos futások inkább 1, néha 1,5 órában. Hétvégén sem nagyon futottam többet 2-2 óráknál. Emellett rengeteg 1 órás kardió az edzőteremben. 20 perc lépcsőzés, 20 perc bringa, 20 perc ellipszis mondjuk. Természetesen pulzuskontroll alatt.
Talán nem túlzok nagyot, ha azt írom, hogy a versenyre alapvetően egy 200 méteres dombon, és a konditeremben készültem fel. Így leírva ez talán kevésnek tűnik, de nem éreztem annak. A sok kisebb terhelés szépen összeadódott, és a kardió mentális kihívásnak sem volt rossz.
És bár a Róka-hegy ahol a résztávos edzéseket csináltam sem sokkal magasabb 200 méternél, de igen meredek. Igazán nehéznek éreztem a résztávos edzéseket itt. Általában 4x4 perceket kaptam. Ez a 4 perc azért volt jó, mert a Rókahegy pont egy 4 perces emelkedő nekem résztávos tempóban. Ha 6 perceket kaptam volna akkor bajban lettem volna itt. 😅
Étkezés terén is voltak komoly változások. Próbáltuk felpörgetni a zsíranyagcserét, ami azzal járt, hogy az edzések nagy részét éhgyomorral kellett elvégezni. Este már nem ettem, reggel az edzés végig meg még nem. Írnom sem kell, hogy ez még keményebbé tette a dolgokat.
Szóval egyáltalán nem éreztem könnyűnek a felkészülést. Reggel résztávos edzés, este kardió, és a koplalás.
 |
| Róka-hegy. Ideális volt a rövidebb, 1 órás résztávos edzésekhez. |
 |
| A felkészülés másik központja már évek óta a Kevélyek. |
7-8 hónap után volt egy olyan holtpont, ahol nagyon észen kellett lennem. Csak azt éreztem, hogy kemények az edzések, kemény a meló, és minden héten mindent megteszek, hogy mindkét helyen jól teljesítsek, de igazából szélmalomharcot vívok. Hétről hétre összeszedem minden erőmet bent a munkahelyem is, meg itt az edzéseken is csak azért, hogy a következő héten kezdődjön minden elölről. Nagyon-nagyon elegem volt.
Sokszor okozott konfliktust a munkahelyeimen az, hogy energiáim egy jelentős részét a versenyekre való felkészülés, az edzés kötötte le. Az utóbbi években eléggé őrlődtem a kettő között. Nem tudtam 100%-ot nyújtani a munkahelyen, és nem tudtam 100%-ot nyújtani az edzéseken. Mikor bent nagyon-nagyon kellene koncentrálnom, de fáradt vagyok, és nem megy, és hibázom. Mikor a sorozatos hibák miatt már rezeg a léc. Mikor állandóan fáradt vagyok, és öntudatlanul is kivonom magam mindenből, az probléma. Sokszor volt ilyen, ha nem is mindig ez volt a jellemző. Az utóbbi időszakban már jobban kezelem ezt, de mindig vannak nehéz időszakok a sok edzés miatt.
Mert magas a léc, és nagyok az álmok. És ezekért az álmokért bizony fizetni kell. De ha ezek nem lennének azt hiszem sokkal szegényebb ember lennék. Semmitől sem félek jobban, mint egy olyan élettől, amit csak a kötelességek határoznak meg. Kellett valamit találnom amit nem azért csinálok mert kell.
Előkészületek
Sok mindenben más egy 200 mérföldes magashegyi verseny mint egy 100 mérföldes. Más ha felszerelést nézzük.
Nagyon-nagyon fontos volt a meleg ruha. A több váltás meleg ruha. Esténként nagyon hideg tud lenni 3000 méter magasságban.
Eshet eső, eshet hó akár napokig. Ezért előírás a minimum 20.000 mm-es esőkabát.
Nagyon kellett a vastagabb (pufi) kabát, a jó meleg kesztyű. Mert voltak nagyon lassú szakaszok, és nem tudtam volna magam egy technikai pulcsival, és egy esőkabáttal kifűteni fent. Rendesen fel kellett öltözni.
Sokat gondolkodtam a hátizsákon. Kipróbáltam, és épp elfértem még a régi 12 literesben, de nagyon tele volt pakolva. Szinte pattanásig feszült rajta a cipzár mikor összehúztam. Nehezen lehetett ki és bepakolni belőle. Nem volt komfortos az egész. A beszámolókban is láttam, hogy milyen csúnya horzsolásos sebeket tud okozni pár nap után egy ennyire telepakolt zsák. Így egy 20 literes beszerzése mellett döntöttem, és nem bántam meg. Kaptam egy tágas, jól pakolható zsákot amivel semmi baj nem volt a verseny során.
Közhely, hogy minden felszerelés kipróbált darab legyen. Minden darabot használtam, kiismertem még időben. Tudtam melyiktől mit várhatok. Nem akartam kellemetlen meglepetéseket a verseny során. A felszerelés nem volt tökéletes, de a legjobb volt, amit össze tudtam válogatni magamnak. Főleg a bottal, és a derékövvel kapcsolatban voltak félelmeim. A bot kapcsolója nem szereti a port (beragad), és nekem nem lesz időm/energiám tisztára törölgetni majd. Az öv az izzadságtól kinyúlik, és lötyög, és szeret összegyűrődni, és olyan gyenge az anyaga, hogy képes egy zselé is kiszakítani. De ezekkel együtt tudok élni.
Ezeket vittem magammal végül:
- 3 komplett szett váltóruha. Hosszú és rövid ujjú felsők, alsók, zoknik. Futónadrágok. Volt pár rövidnaci is, de a 2/3-os, és hosszú nadrágok domináltak. Inkább hidegebb időre készültem.
- Bejáratott cipő, tartalékcipő.
- Túrabot 2 pár,
- Kamásli 2 pár,
- Powerbank-ból volt 4. Volt egy nagy kapacitású, erős amivel akár lámpát is tudtam tölteni. Volt egy olyan ami wireless tudta tölteni a telefont, mert bár az vízálló, de a töltőcsatlakozója vizesen nem működik. Volt két kis aksi amivel menet közben tudtam tölteni elsősorban az órát, de a kamerákat is.
- Töltőkábelek,
- Naptej: 1 nagy, 2 kicsi
- Napszemüveg (fényre sötétedős - ha hirtelen árnyékos részre érek nem akarom kitörni a bokám mert nem látok semmit), tartalék napszemüveg,
- Órából is volt kettő. Mindkettőre feltöltve az útvonal,
- Kb. 1,5 liter folyékony BCAA-t,
- Több tucat BCAA por kis tasakokban
- Egy teljes doboz magnézium, egy teljes doboz sótablettát, nagy dózisú multivitamin és ásványi anyag tabletták,
- Töménytelen mennyiségű gél,
- Strepsils-t torokfájás ellen,
- Decathlon-os mini törölköző,
- Tartalék esőkabát, tartalék kesztyű, tartalék sapka,
- Aláöltözők,
- Csősál,
- Pufikabát,
- Vazelin, lanolin (láb kiázást megelőzendő),
- Lámpa 3 akksival, tartalék lámpa tartalék elemekkel, lámpatöltő,
- Tartalék telefon,
- Tartalék baseball sapkák,
- Életmentő fólia, tartalék életmentő fólia, tartalék-tartalék életmentő fólia,
- Fájdalomcsillapítók, lázcsillapítók, hasmenés elleni tabletta
- Sebkötözők, fertőtlenítő spray, fertőtlenítős nedves törlőkendő,
- Flexagil krém, flector krém, tőgykenőcs, fagyasztó spray,
- Zsineg, bicska,
- Több csomag zsebkendő,
- Fogkefe, fogkrém,
- Tusfürdő,
- Vízálló nadrág, vízálló kesztyű,
- Biztosítási kötvény, költőpénz.
Ezt mind egy 60 literes táskába és a 20 literes hátizsákba kellett beleraknom. Abba a bizonyos sárga táskába, ami számomra a TOR szimbólumba. Már itthon szépen becsomagoltam, és rendszereztem, felcímkéztem, zsugorítottam mindent. Így kint nem ment egy fél nap a készülődéssel.
És még egy fontos dolog, ami az előkészületeket illeti.
Az orvosi igazolás. A TOR nem vicc, és egy orvos sem ír alá szívesen egy olyan papírt, amiben vállalja érted a felelősséget egy 300 km-es, végkimerüléssel és sok-sok veszéllyel járó alpesi versenyen.
Szánni kell rá időt, és nem egy hónappal a verseny előtt kimenni a háziorvoshoz, hogy írja már alá. Nem fogja aláírni.
Előbb kardiológus, teljes labor. Ez a minimum. Én magánorvoshoz mentem, hogy felgyorsítsam a folyamatot, de így is volt majdnem 2 hónap, mire végre be tudtam küldeni az igazolást a szervezőknek.
A laborral minden rendben volt, de a kardiológusnál igazán rossz hírek vártak. Egyáltalán nem voltak jók a leleteim. 24 órás EKG kellett. Ezután a kardiológus majd eldönti kell-e pacemaker vagy sem. Teljesen kétségbe voltam esve. Nem hogy TOR nem lesz, de örülhetek ha nem műtenek meg. Nem értettem, mert soha semmi panaszom sem volt.
 |
| Egy napig azt hiszem nekem volt a legmenőbb pulzusmérős kütyüm. Olyan jól tartottak ezek a tappancsok, hogy még a kemény résztávos edzések közben sem estek le. |
Hetek kérdése volt mire kiértékelték az eredményeket, és nagy megkönnyebbülés volt, mikor kiderült, hogy nincs nagy baj. Mehet a verseny, de ezt meg kell nézetnem minden évben hogyan alakul.
Taktika
Azzal tisztában voltam, hogy minden eddig tapasztalatomra szükségem lesz ahhoz, hogy legyen esélyem teljesíteni a távot.
Sok mindent megéltem már az előző években, és azt gondoltam, hogy a sok nehéz, szenvedős versenyen tapasztaltak most nagy hasznomra lesznek. Úgy gondolom így utólag, hogy egy jól sikerült TOR is kb. úgy néz ki, mint egy nagyon nyűgös 100 mérföldes. Ha előzőleg nem tapasztalom meg azokat mélypontokat, és nem tanulom meg kezelni azokat a problémákat, amikkel itt biztosan találkoztam, akkor esélyem sem lett volna a teljesítésre.
Volt egy tervem, amit Oli tanácsára, a hozzám hasonló ITRA pontszámú teljesítők eredményei alapján lőttem be egy online kalkulátor segítségével.
 |
| A MadsterPlan 😬 Kéken jelölve a tényleges idők. |
Ez a kis táblázat kinyomtatva végig ott velem és Ácival is a versenyen. Nagyon nagy segítség volt végig, hiszen egy pillantással fel tudtam mérni az aktuális helyzetemet. Nem volt szentírás, inkább csak egy mankó. Már az első ponton jelentősen eltértem tőle, de azt hiszem a menetidőket sikerült viszonylag pontosan megbecsülni. Pl. a legnehezebb Donnas-Gressoney szakasznál 52 km-re 21 óra 10 perccel számoltam, és ehhez képest 21 óra 42 perc alatt sikerült ezt a távot megtenni. Így Áci is elég jól meg tudta tippelni, mikorra leszek várható a következő ponton.
Kiutazás
Pénteken reggel indultunk ketten Ágival repülővel Milánóba. Autóval nem akartunk menni, mert eléggé kimerített volna a közel 1400 km-es út. Milánóból pedig, gyors városnézést követően, busszal indultunk tovább a Mont Blanc lábához Courmayeur-ba.
Milánóból kiérve síkabb részeket lassan felváltották a dombok, hegyek, és végül az olasz Alpok szívében találtuk magunkat. Hirtelen hatalmába kerített az ismerős érzés, ahogy néztem a busz ablakából a hegyeket. Mintha egy óriási, gigantikus templomban lennénk. Áhítattal, és megborzongva figyeltem lentről az óriási magasságot, a fenti sziklaszirtekről lezúduló patakok látványát. Mellbevágó a természet ereje, és szépsége itt. Annyira nem tudtam akkor elképzelni, hogy majd én ezek között a hegyek között fogok járni pár nap múlva. Erre a gondolatra kicsit el is kezdtem félni. Durva, hogy szépen edzegetsz az otthoni kis dombocskádon, azután meg kijössz egy ilyen helyre bizonyítani - gondoltam magamban. De ez a fajta félelem jó dolog. Ha nem érezném mikor fent vagyok a magas hegyen, talán nem is mennék.
Rajt előtt
Érkezés után gyorsan megkerestük a szállásunkat. Szerencsére Courmayeur nem egy nagy város, és a buszállomástól a szállásig alig pár száz méter volt az út.
A legjobb helyen sikerült szállást találni. Hát igen, pont a célkapuval szemben sikerült megcsípni egy apartmant. Egy aranyos kis olasz bácsika volt a házigazda.
Szerencsénk volt ezzel a szállással. Jó időben, jó áron sikerült foglalni. Mivel tudtuk, hogy biztosan indulhatok a TOR-on, ezért még jóval a sorsolás előtt foglaltuk. Persze a több mint 1000 EUR azért nem volt olcsó erre a bő hétre. Főleg, hogy alig leszünk itt. De a Mont Blanc lábánál, az egyik legfelkapottabb sí, és túraközpontban Olaszországban ez nem drága. Szinte csak drágább (vagy nagyon távoli) lehetőségek voltak.
A szállást csak a verseny előtt, és verseny után terveztük használni, de kellett egy bázis ahová bármi történik én is, és Ági is visszatérhetünk. Az volt ugyanis a terv, hogy Ági ahová tud jön ki elém, és segít a nagy pontokon. Tömegközlekedve, és a helyszínen szállást szerezve. Tudtuk, hogy Neki sem lesz sokkal könnyebb a következő hét, mint nekem.
Délután összefutottunk a többi magyarral egy pizzára.
Fridi, aki már nem is tudom, talán a 7. TOR-on van túl. Sperót sem kell bemutatni senkinek, aki terepultrákban utazik. Athosz kísérőként. Ő is régi motoros.
És végül, de nem utolsó sorban Mr. CompressSport, Gyimóthy Tamás. Vele még soha nem találkoztam ezelőtt. Hamar kiderült, hogy sok a közös ismerős, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot.
Egy jó hangulatú pizzázás után megbeszéltük, hogy a holnapi rajtszámfelvételnél találkozunk.
Másnap a rajtszámfelvétel elég trükkös volt. Volt ugyanis egy nagy változás ebben az előző évekhez képest. Itt is, és az korábbi versenyeken már mindannyian megszoktuk, hogy hosszú sorban állás után komoly kötelező felszerelés ellenőrzés van, és csak utána kapjuk a rajtszámot. Hát most sem várakozás, sem ellenőrzés nem volt, de mi ezt nem tudtuk, vagy nem kommunikálták ezt rendesen, vagy hozzánk nem jutott ez el.
Így megjelentem a teljes menetfelszereléssel, és beálltam a leghosszabb sor végébe. Szépen araszolgatott a sor, és sok idő után feltűnt, hogy valami nem stimmel. Mindenkinek van egy száma, de nekem nincs. A rajtszámot csak ezzel a számmal lehet felvenni. Oké, de mi ez a szám? Néztünk egymásra Speróékkal, de fogalmunk sem volt. Találtam egy szervezőt, aki osztogatta ezeket, de hogy miért, azt nem tudta megmondani, mert csak olaszul beszélt. A többi induló sem adott semmi használható infót. Sok idő eltelt mire összeállt a kép.
Szóval a kötelező nem kell most. Nem ellenőrzik. Majd talán a pályán. Igazolvány kell, és a sorszám amit osztogatnak. Ha van sorszámod, és az megjelenik a monitorokon, vagy a mobilapp-ban bemehetsz a rajtszámodért. Itt megkapod még a GPS-t, a nagy sárga táskát, ajándék pulcsit, stb. Addig elmehetsz haza, pihenhetsz, ebédelhetsz, csinálhatsz bármit.
Zseniális a rendszer, csak kár, hogy nem tudtunk róla.
 |
| Kapom a táskát. 😍 |
 |
| Ácival a rajtszámfelvétel után. |
 |
| Speró, jómagam, Fridi. A 3 magyar induló. |
Nagyon örültem viszont, hogy csak vasárnap délben van a rajt, mert ez azt jelentette, hogy lesz még előtte egy nyugodt, teljes éjszakánk, és még reggelizni is lehet.
Rajt
Szép napsütéses idő volt vasárnap délelőtt. Még időben beálltam a rajtzónába kb. középre, úgy gondoltam jó lesz ott nekem. Se nem gyors, se nem lassú tempóra készültem.
Mint annyi versenyen már, most is courmayeur-i városháza elől rajtoltunk. Hátunk mögött a Mont Blanc, előttünk a már jól ismert kis utcák. Szeretem Courmayeur-t. Csodálatos, hangulatos kis város, és rengeteg élmény köt ide. Most furcsa mód vártam a rajtot, hogy induljunk. Egyáltalán nem jellemző ez rám. Inkább menekülnék ilyenkor. Mindig a rajt előtt jövök rá, hogy igazából nem is akarom én ezt. Most ez az érzés nem jött, pedig épp készültem elindulni a legnagyobb ökörségen, amit eddig a fejembe vettem. Ágival beszélgettünk, és hirtelen azon kaptam magam, hogy már visszaszámolnak. Nem is nagyon volt idő búcsúzkodni, mert elkezdett hömpölyögni a tömeg. A rajt felemelő volt.
Szépen áthömpölyögtünk a városon, és már lélekben az első nagy emelkedőre készültem. Tudtam a leírásokból, hogy nagyon hamar bekezdünk egy elég meredek résszel. Az emelkedő előtt óriási tumultus ahogy 800 ember próbál felférni egy kis hegyi ösvényre.
Számítottam erre is. Közben a szép napsütéses idő átmegy kellemetlen szeles, esősbe. Elég szürke, sötét felhők kezdenek gyülekezni a hegyek fölött ahová tartunk. Balsejtelem fog el. Az emelkedő nagyon combos, nem esik jól felfelé menni, fájnak az izmaim minden lépésnél ahogy küszködök felfelé. Ez még csak a legeleje, mégis mi lesz itt??!
Még messze az első hágó teteje, olyan 2000 méter magasságában tartunk, mikor elkezd szállingózni a hó. Előttem egy ázsiai srác többször is lefotózza a havas faleveleket. Felpillantok, és csak a barátságtalan havas, csupasz sziklákat látom. Arrafelé tartunk. Ó barátom, látunk mi a havas falevélnél cifrábbakat is mire felérünk, gondolom. Erősödik a hóesés, és lassan felkerül az összes kötelező. Először csak az esőkabát, azután sapka, kesztyű, minden. 1 órája még a nyárból indultunk, és hirtelen itt találjuk magunkat a tél közepén. Sok mindenre fel voltam készülve, számítottam ilyen időre is, de nem gondoltam, hogy rögtön az elején ekkora havazásba keveredünk. Be vagyok tojva.
Nehezen érünk fel az első hágóra a sűrű hóesésben. Kb. 2600 méteren vagyunk, mindent hó borít, és igen meredeknek tűnik a lefelé. Nem kockáztatok, elő a hágóvas. Olyan határeset. Talán hágóvas nélkül is menne a lefelé, de semmi kedvem az első hágón kitörni a bokám, nem kockáztatok. Pár tehén követett minket a hágón felfelé, most azokkal is indulunk lefelé. 4-5 mázsás állatok, nem követik az ösvényt. Ők inkább toronyiránt mennek lefelé. Nagyon figyelni kell, mert sokszor megcsúsznak, és ilyenkor pánikszerű múúzással seggen csúszva zúgnak el mellettünk. Egyszerre vicces, és félelmetes az egész. Szürreális élmény.
Szerencsére az ösvény hamar kilaposodik, és a fenti tél is eltűnik szinte varázsütésre. Marad a kicsit borongós, de azért hideg kora őszi idő. Nem vagyok kimerült, de érzem, hogy sokat kivett belőlem az első hágó, mikor az első pontra érünk. Innen laza kocogás következik La Thulie-ba, ami az első nagyobb pont kb. 19 km-nél. Útközben ráismerek az útvonalra, hogy én már bizony a Grand Trail Courmayeur-on jártam itt, csak akkor felfelé mentünk. Az útvonal itt nagyon széles dózer, majd rengeteg aszfalt lefelé. A lábamnak jó, hogy kicsit ki tudom lazítani kocogás közben, de azt hiszem most meg a másik végletet kapjuk.
La Thulie cseles. Beérünk a városba szinte rögtön nagy sátrak, zenebona, tömeg fogad, de a pont sehol. Bemegyek a legnagyobb sátorba. Semmi. Láthatóan nem csak én jövök zavarba ettől. Megkérdezem a körülöttem lévőktől ez-e a pont, hát szerintük nem. Majd messzebb lesz. Oké, de akkor ez mi? Kicsit bizonytalanul megyek tovább, de szerencsére nemsokára találkozom Athosszal (Sperót kísérte). Mondja nincs messze a pont, és kérdezi jól vagyok-e. Ugye nem fáj, szúr, feszül sehol? Itt még nem szabadna. Ha szabadna, ha nem, én már érzem a vádlimat, és a jobb térdemet is, az achillesemet, és a fáradtság első komolyabb jeleit is. Aggódva megyek tovább a pont felé. Kemény ez a terep, lehet nagyon gyorsan kicsinál - gondolom.
La Thulie - 17 km - Menetidő: 4 óra 29 perc - 1470 méter szint
 |
| Az ábra a TOR első 4 éve alapján mutatja a statisztikákat La Thulie-ban. Nekem (meglepően pontosan) 144 óra menetidőt jósolt már itt. Forrás: http://blog.ptityeti.be/2014/09/tor-des-geants-leg-1/ |
A ponton nagy a tömeg, de szerencsére Ágival megtaláljuk egymást. Kb. 45 perccel értem ide később mint a terv, de nem éreztem lazának az utat. Gyors evés, ivás, töltekezés, és indulás tovább. Ági elkísér a városban egy darabon. Próbálok nem sántítani, és nem mutatni, hogy én itt bizony 20 km után már meg vagyok rogyva. Elbúcsúzunk, és ahol lehet lazán futva haladok tovább. Bízom benne, hogy a vádlim, és a térdem jobb lesz.
A következő pont a Rifugio Defeyes. Ez a pont is ismerős a GTC-ről. Most nem a menedékháznál van a pont hanem kb. 100 méterrel odébb van a sátor. Kezd már lemenni a nap, és mivel 2500 méter környékén vagyunk hűvösödik. Nincs hó, és nincs tél, amit kész csodának érzek az első hágó után, de érzem, hogy kell a meleg ruha, és a kesztyű. Eddig viszonylag tűrhető volt a felfelé, és útközben minden ami fájogatott, helyrejött. A meleg ruhában komfortosan, és bizakodva indulok a 2 hágó felé.
Még világosban érek fel a hágóra aminek nagyon örülök, mert lefelé elég köves, bokatörős. Kb. olyan, mint egy Nagyszalóki lefelé a kéken a Magas-Tátrában. Szóval nagyon jó, hogy itt nem a sötétben botorkálok. Ezek a köves, lelépős, egyensúlyozós szakaszok nem a kedvenceim, de most inkább még mentálisan visel meg jobban mint fizikailag. A technikás rész közepén kap el az éjszaka, és kell fejlámpát kapcsolnom. Ettől fogva igen megnehezedik az ereszkedés a kőrengetegben. A TOR-os zászlók fényvisszaverő csíkjai, és a többiek lámpája segít kicsit, de azt nekem kell kitalálnom, hogy két ilyen pont között hol az ösvény, és hol a szakadék. Lefelé jövet azt is megcsodálhatom, hogy hol fogok visszamenni, mert az előttem járók lámpáinak pöttyei szépen kirajzolják a következő hágóra vezető utat.
Egy borzasztó hullámvasút az egész.
Leérek a völgy aljára, ahol egy kisebb pont van. 5 percre állok meg töltekezni, de érzem, hogy indulnom kell, mert már nagyon fázom. Szinte rögtön elkezdődik a következő mászás. Jól vagyok szerencsére. Továbbra sem fáj semmi, de ez az előző hágó is megviselt, és most jön a következő pihenés nélkül. De ezt még bírnom kell. Ennivaló van nálam elég az útra, a tempó nem vészes, ezért a gyomrom is jó. Menni fog ez. Végig nagyon meredek a felfelé, de a vége kicsit kiveri a biztosítékot. Sziklás, fellépős, néhol négykézláb mászós, láncos. Annyira szép, és annyira nagyon-nagyon nehéz. A határán vagyok annak ahonnan ha technikásabb én már nagyon nem érzem jól magam. Szerencsére a lefelé nem ilyen. Szépen lehetne haladni, futni, ha nem lenne bedugulva az ösvény. Nem tudok haladni. Kettőt nagy nehezen megelőzök, van előttem tíz másik ember. Úgy érzem órákat vesztek mire leérek az első life base-hez Valgrisenche-be.
Valgrisenche BE - 48.6 km - Menetidő: 13 óra 04 perc - 3800 méter szint
 |
| Teljesen átfázva érkeztem meg az első nagy pontra. |
 |
| Fridi mesél a következő szakaszról a ponton. |
Utólag meri csak Áci elmondani, hogy itt nem volt szállása. Amíg én alszom, ő az egyik szomszédos sátorban egy széken bóbiskol. Szerencsére a többi helyen már szuper szállásokat talál. A kísérők többsége végig csövez pontról-pontra. Autóban, sátorban alszanak végig, de Neki ezt nem kívánom.
Ébredés után töltekezés, és kb. hajnali fél három körül indulok neki a következő szakasznak. Nem esik jól kimenni a hideg éjszakába, és látom Ágin is, hogy féltve enged el a hatalmas sziklák közé.
Valgrisenche KI - A ponton töltött idő 1 óra 57 perc
Hosszú, folyamatos emelkedő következik az éjszakában. Szeretem az éjszakákat fent a hegyen. Évekig szinte csak késő este tudtam kimenni edzeni, és így már otthon érzem magam a sötétben.
Könnyebb szakasz jött, és vidáman bandukoltam fel egyre magasabbra követve a pályajelölést. Nem is nagyon voltak körülöttem. Örültem, hogy végre nincs akkora tömeg. Kezdett viszont egyre hidegebb lenni. 2000 méteren már -1 fokot mutatott az órám. Éreztem, hogy öltözni kell. Nem fáztam nagyon, de ha most nem öltözöm lehet annyira átfagyok, hogy már nem tudok. Jó döntés volt, mert mire felértem a következő menedékházhoz 2400-re már -5-re hűlt le a levegő. Jól esett a menedékházban kicsit megpihenni, és meginni egy forró levest. Rendezni a soraimat a következő hágó előtt.
 |
| Rifugio Chalet de l'Épée |
Rengetegen jöttek be ide szétfagyva, láthatóan a pánik küszöbén. Nagyon hideg volt kint. Ezt újra megtapasztalhattam mikor elindultam a házból. Kilépve a menedékház kellemes melegéből rögtön letaglózott a -5 fok. De csak az első pár perc volt rossz. Hamar bemelegedtem a következő emelkedőn felfelé. A kesztyűt kicsit hidegnek éreztem. Fel kellett vennem rá a vízálló réteget is úgy volt jó.
Következett egy újabb 2800-as hágó(Col Fenetre). A menedékháztól a hágóig vezető útra nem emlékszem, mert minden elhomályosított a Col Fenetre-Rhemes de Notre Dame szakasz lefelé. Itt egy pillanat alatt felismertem a Halál-hágót, amiről Fridi mesélt. Épp hajnalodott. Pont abban az időszakban indultam lefelé, amikor még nem lehet jól látni világítás nélkül, de a lámpa sem sokat ér. A vér megállt az ereimben, amikor megláttam azt a kürtőt, amerre le kellett menni. De sokat toporogni nem volt idő, mert előttem emberek, mögöttem emberek. Menni kellett. Lehetetlenül meredek, salakos, csúszós, kitett. Úgy kapaszkodtam mindkét botomba, mintha az életem múlna rajta. Elindultam nagyon óvatosan, de folyamatosan csúsztam kifelé a salakon, és alattam az 500 méteres mélység. Nagyon koncentráltam minden lépésre, meggondoltam minden mozdulatot kétszer. Örökkévalóságnak tűnt, mire leértem ezen a szakaszon.
A Fenetre-ről, a "halál-horror" hágóról lefelé. 2019-ben a hó "sajnos" hiányzott. Volt helyette viszont hasonlóan csúszós salak.
Maga a városka szerintem nem szolgált rá a Rémes becenévre, mert tündéri kis település. Az már más dolog, hogy a TOR-on miután lejöttem a Halál-horror hágóról (a horror szót már én adtam hozzá, mert úgy éreztem a halál szó nem fejezi ki elég hangsúlyosan a lényeget) nem ezt éreztem.
Rhemes-Notre-Dame 64,6 km - Menetidő: 19 óra 34 perc - 5200 méter szint
Nem vagyok jól. Olyan nehéznek érzem magam, hogy alig tudok felállni, de csakhamar újra nekiindulok. Hideg van még kint (-1 fok), de szépen süt a nap.
A következő hágó a Col Enteror. Olyan 3000 méter, és hát igazából ez is olyan hágó, mint a többi. Elindultam felfelé. Meredek, nehéz, fáj. Feljebb érve ritkulnak a fák, majd teljesen eltűnik a növényzet. Nincs többé ami útját állja a szélnek. Egyre zordabb, szelesebb, hidegebb minden. Nagyon fáradt vagyok. Jöhetne már a tető, de látom az órán, hogy még majdnem 600 méter szint addig. Feltekintve látom, hogy szinte az égig érnek a sziklafalak felettem. De ott fent van valahol a hágó ami átbillen a gerincen. Nehéz, fellépős részek jönnek. Sok helyen nagyon szűk az ösvény, követni alig lehet a sziklák között. Nincs már erő, bizonytalan léptekkel haladok. Próbálom összeszedni magad. Sziklapárkányok, szűk gerincek. Technikás a felfelé. Dolgozik bennem a félelem, de próbálok nem engedni neki. Egyik lépés a másik után, majd végül ott a tető. Kicsit megállok, erősen kapkodva a levegőt. Fent elképesztően szép a látvány. Előttem Észak-Olaszország, mint egy térkép rajzolódik ki.
Innen hosszú-hosszú a lefelé. Nem túl technikás az út, így sikerült valamennyire kipihenni a felfelé mászást. A völgy alján (kb. 1700 méteren) kis pont.
Eaux-Rousses 79,2 km - Menetidő: 24 óra 40 perc - 6500 méter szint
Gyors töltekezés, és indulás felfelé a Col Loson-ra, ami a 3300 méteres magasságával az egész pálya legmagasabb pontja.
82 km-nél vagyok, és azt kell mondjam egész jó állapotban. Továbbra sem fáj semmim. A gyomrom teljesen rendben. Evésre figyelek. Só, BCAA, Mg bevitel szigorúan betartva. Van erőm felfelé. Amilyen rosszul indult ez az egész, most annyira sikerült helyrekapnom magam.
Hosszú, és meredek az út fel a hágóra. Sok az álcsúcs. Mikor azt hiszed felértél, de mikor felértél rájössz, hogy nem. Csatlakozom egy vonathoz. Hosszú kilométereken keresztül haladunk egymás után. Könnyebb így, húznak magukkal. Szép lassan egyre kevesebben leszünk. Kiállnak, lemaradoznak az emberek. Egyre fogy a konvoj, de kitartok. Mikor meglátjuk a hágót már csak 3-an vagyunk. Elvileg 750 méter, és 250 méter szint azt mutatja a műszer a csuklómon. Gyakorlatilag a hágó tetején kis pontok az emberek, és szinte a függőleges sziklafalon vezet az út a hóban. Olyan brutális, olyan hihetetlenül durva az egész. Az meg főleg, hogy ez csak 750 méter, és 250 szint. Nagyon lassan haladunk. A vonatunk két fősre apadt. Egy ázsiai sráccal együtt küzdünk felfelé. Egy ponton meg kell állnunk. Mindketten jobbnak látjuk felvenni a hágóvasat, mert eléggé csúszik az ösvény. Talán nem is kellene. Nagyon közel a csúcs, de itt vagyunk 3200 méteren, és ha kicsúszunk, annak csúnya vége lesz. Még élénken él bennem a tiroli emlék, amikor vagy 100 métert csúsztam lefelé a hegyoldalon a hóban. Akkor is hasonló magasan voltam. Ez az emlék győz meg róla, hogy vegyem fel a hágóvasat pár száz méterért is.
Felérve a látvány lehengerlő.
Bár hó borít körülöttünk mindent, de nincs hideg. 15 percet is elüldögélek, miközben szedem össze magam a hosszú mászás után. Gyönyörködöm a lenti tájban. Amilyen nehéz volt a felfelé, annyira jó volt a lefelé. Talán az egész TOR-on a Col Enteror-ról történő ereszkedést élveztem a legjobban. A hágó ezen oldalán furcsa mód szinte egyáltalán nem volt hó. Technikás, kitett, de mégis valahogy olyan könnyed, szabad érzés volt lefelé futni.
 |
| Rifugio Sella a Loson hágó után |
 |
| Cogne felé ereszkedve |
De várjunk csak valami nem stimmel, ez csak egy kis sátor. Hol lehet itt pihenni, és egyáltalán hol van Áci?! Hamar kiderül, hogy bár 106-nál vagyok az órám szerint, de Cogne még 8 km. Eléggé megborított ez fejben. Még egy 8 km-es teljesen sík szakasz. Már nem is vagyok olyan jól, de tudom, hogy muszáj futnom, mert amúgy nagyon hosszú út lesz ez. Sokat futunk az autóúton, vagy azt kerülgetve. Megszenvedem mire odaérek, de azért rácsodálkozom milyen szép ez a városka a sötétben is. Egy viszonylag nagyobb sík terület közepén fekszik, olyan mint egy ezer fénnyel pompázó oázis az óriási hegyek ölelésében. Beérve a városba kicsit tanácstalan voltam, hogy merre tovább, mert fáradt vagyok, nem egyértelmű. A legjobb pillanatban bukkant rám Áci, és szépen elvezetett a pontig. Útközben elcsodálkozom, hogy mindenkinek akivel találkozom milyen kellemes illata van. Nagyon büdös lehetek már, gondolom magamban.
Cogne BE 102,1 km - Menetidő: 33 óra 23 perc - 8400 méter szint
Ideadták a nagy sárga táskát, és kezdődött a "szokásos" rutin, amit minden nagy ponton meg kell ejteni. Mobilakksik elő. Telefon töltőre, óra töltőre, lemerült fejlámpa akksik cseréje. Enni, inni, töltekezni. Ezek a dolgok most a legfontosabbak.
 |
| Szerencsére a gyomrommal nem volt gond. |
Most már aktuális a zuhany, a teljesen új garnitúra ruha. Lanolin, vazelin a két jóbarát.😏 Lanolin vastagon a talpra, vazelin az érzékeny helyekre.
Ezután el kell sántikálni (eddigre már jól bekötöttek a combjaim) a közös szállásra, és megpróbálni aludni. Bár nagyon fáradt vagyok, de most mégsem megy rögtön az alvás. Zavar a szemembe világító fejlámpák fénye, a horkolás, a ricsaj. De nemsokára győz a fáradtság, és sikerül elaludni. Itt már szerencsére volt szállása Ácinak is. Így Ő is visszavonult pihenni.
Pár óra alvás után valamikor hajnali kettőkor az ébredés elég nyűgös volt. 110 km, és kb. 8500 méter szint után gondolni sem akartam arra, hogy akár egy lépést is megtegyek. Borzasztó álmos voltam, mindenem fájt. Kilépve a sátorból késként hasított belém a metsző hideg. A combjaim mint két karó, a torkom be volt gyulladva az állandó hidegtől. Nagyon nehéz volt elindulni.
 |
| Cogne OUT. Táska leadás, és irány tovább. |
Cogne KI - A ponton töltött idő 5 óra 37 perc
Azért volt néhány dolog, ami felvidított induláskor. Ez egy határozottan könnyű szakasz lesz, hiszen csak 1 db 2800 méteres hágó lesz, és utána folyamatosan lefelé. Ráadásul lefelé nem is lesz nagyon technikás. A végén beérek Donnas-ba, amit már nagyon várok. Legyőzve az egész elleni ellenkezésemet, jó kedvvel indultam bele az éjszakába. A lábam sem volt már bekötve, a kezdeti fájdalmas sántikálást felváltotta a határozottan tempós haladás. Sokáig mentünk Cogne különböző részein felfelé. Az is nagyon jó volt, hogy nem kellett rögtön a sziklák közé bemenni.
Igen, ez egy elég barátságos szakasz lett volna, ha nem jött volna a hóvihar. Újra hajnalodott mikor hosszú mászás után felértem a hágó alatti menedékházba. Sokáig nem volt jelzés, és a sötéttől, és szemembe hordott hótól nem is láttam semmit, ezért csak az órámra hagyatkozhattam. Így megkönnyebbülés volt a hóesés egy rövid szünetében megpillantani a menedékházat.
Bentről úgy láttam csak fokozódik a helyzet, ezért mindent magamra vettem, amit tudtam. Pehelykabát, rá esőkabát, hosszú nadrág, alatta kompressziós szár, esőnadrág, meleg kesztyű, vízálló kesztyű, meleg sapka, csősál. Minden kellett. Szó nélkül vette is fel mindenki.
Kelletlenül léptem ki az ajtón a nyirkos, hideg időbe. Maga a hágó is elég zordul festett, ahogy a ködben felsejlett a felénk tornyosuló hatalmas tömege. Bizalmatlanul méregettem lentről a havas esőben.
Szerencsére nem volt olyan vészes. Vannak olyan hegyek, emelkedők, amik messziről nagyon félelmetesek, de közelről nem annyira. Ez nekem érzésre pont ilyen volt. Így, amennyire ezt lehet, élveztem a zord időt, és élményként éltem meg, hogy most ilyen rossz időben itt lehetek, és mászhatok felfelé.
 |
| Élvezem a rossz időt. 😆 |
A lefelé itt sem volt rossz. A teteje sziklás, köves, de jól lehetett haladni. A zord magashegyi tájban gyönyörködve értem le a következő kis ponthoz. Igazából ez nem volt pont, de azért kaptam egy sütit a menedékházban ha már betévedtem.
Innen már csak lefelé vezetett az út Donnas-ba. 2800 méter magasról ereszkedtünk 300 méterre. 25 km lejtő. A táv közepén volt egy nekem igencsak nyűgös 5-6 km-es gyökeres szakasz, de ezt leszámítva végig nagyon jól futható volt lefelé. Itt Donnas előtt ér véget az Alta Via 2-es út, és térünk át az Alta Via 1-re. A könnyű szakasz megtette a hatását. Nagyon jó állapotban, erőnlétben értem le a városba.
 |
| Donnas egy ősrégi település amelynek gyökerei egészen a római korig nyúlnak vissza. |
 |
| Sokunknak volt kabalája a verseny során. József mackó hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat. 🧸 |
 |
| Donnas szűk kis utcáin kanyargott a verseny útvonala. |
Donnas BE 148,7 km - Menetidő: 50 óra 20 perc - 10100 méter szint
Ha a szintábrát nézzük elsőre nem tűnik a következő 50 km valami nagyon nehéznek. Sok 2000-2300-as hágó követi egymást. Nagyon le sem kell menni az elsőről, és jön a másik. Még könnyű szakasznak is tűnne, ha nem vettem volna észre, hogy ezt az 50 km-t a versenyzők nagy része 18-24 óra alatt teljesíti.
Próbáltam erről az 50 km-ről minél többet kideríteni, de elég kevés információ volt róla. Nem igazán van benne a beszámolókban, feltöltött videókban sem. Akit kérdeztem nem is igazán emlékezett rá. Egy szürke folt volt ez, és pont ezért tartottam tőle annyira. Így bármennyire is hajtott volna tovább a lelkesedés most egy jó hosszú alvás következett, és alapos töltekezés mindenből. Ébredés után úgy éreztem, hogy az alvás még rontott is a helyzetemen. Lázasan, izzadtan, gyengén, kedvetlenül ébredtem. Nyoma sem volt már az alvás előtt kirobbanó formának. Egy csúnya vihart viszont szerencsésen átaludtam.
 |
| A középmezőnyben mozogtam, ennek megfelelően minden ponton elég sokan voltak. |
 |
| Alváshoz készülődve. |
 |
| Készülődés a következő szakaszra. Csak a lépcsőn volt már hely. |
Donnas KI - A ponton töltött idő 4 óra 50 perc
Késő délután indultam tovább Donnas-ból. Hosszan vezetett az út át a városon, így egy 3-4 km erejéig Ági is elkísért, majd magányosan bandukoltam/futottam tovább fel a szőlőültetvényeken át.
 |
| Hajrá Maki! 😊 |
A Donnas fölötti hegyen értek a nap utolsó sugarai. Még pont volt térerő, és láttam Csanya írogat. Kérdezte, hogy vagyok, hol vagyok, meg hogy küldjek már egy szelfit. Én, és a kilátás. Nem vagyok egy szelfikirály, de ám legyen.
 |
| Szelfi Csanyának 😬 |
 |
| Utolsó pillantás Donnas-ra |
Ezután egy rövid, de nekem elég nehéz szakasz következett Perloz-ig. Ez egy kisebb hegy, még 900 méterre sem megyünk fel rá. Jellegében nagyon hasonlított egy technikás otthoni terephez. Lefelé végig bukdácsoltam a sötétben a meredek, csúszós részeken. Utáltam.
Hirtelen értem be Perloz-ba az ösvényről. Kis pont, egy nagyobb sátor az egész, de óriási hangulat volt. Csak néztem, hogy micsoda zenebona, élet van itt. Nagyon jólesett ez miután kiértem a sötét erdőből. Nem töltöttem itt sok időt, és csakhamar egy ugyanolyan erdőben, ugyanolyan technikás részeken találtam magam, mint a pont előtt. Szerencsére hamar leértem a hegy lábához, ahonnan egy újabb hosszú mászás következett.
A leghosszabb az egész TOR-on. 600 méterről kellett visszamászni 2200-re. Felpillantottam, és láttam a települések fényeit, amin majd át fogunk haladni felfelé. Szolídan kezdődött az egész. Az előbb látott kis településeken haladtunk át, éjszakai gyér forgalmú aszfaltos utakon. Emelkedett, de könnyű volt a haladás, és lámpát sem nagyon kellett használni mert volt közvilágítás. Titokban reménykedtem benne, hogy ez így is marad a tetőig. Persze nem maradt, de ez a pár km sokat segített, hogy a kemény perloz-i menet után tudjam rendezni a soraimat.
Egy szűk, de annál meredek ösvényre tértünk rá, ami alapvetően az aszfaltos út mellett kanyargott fölfelé. Nagyon meredek volt, leginkább a Vadálló-kövekre tartó zöld háromszöghöz tudnám hasonlítani. Ez viszont órákon keresztül kitartott. Most hálát adtam magamnak a pihenésért Donnas-ban, mert nagyon kellett az erő, és szerencsére volt is. Kitartottam, és szépen előzgetve haladtam felfelé. A következő pontot már nagyon vártam. Tudtam, hogy lesz még egy pont a hágó előtt félúton. Ott majd kicsit pihenek a menedékházban gondoltam.
Sassa 161,2 km - Menetidő: 58 óra 54 perc - 12500 méter szint
Egy baj volt csak, hogy a pont nem a menedékházban volt, hanem mellette egy sátorban. Persze be lehetett volna menni a házba, mert az alvást ott lehetett megoldani, de amúgy csak a sátor állt rendelkezésre. Kezdett borzasztó hideg lenni, és éreztem, hogy csurom víz vagyok a folyamatos mászástól, erőlködéstől. Igyekeztem minél kevesebb időt itt tölteni. De már az alatt az 5 perc alatt, amit a ponton töltöttem, annyira kihűltem, hogy mindenem remegett.
Folytatni kellett a mászást. Még mindig nagyon jól haladtam felfelé. Sok embert előztem meg. Láthatóan kínlódtak így 160 km környékén a meredek részeken felfelé. Egészen magasan jártunk már, mikor kezdtek elmaradozni a kis települések, házak. Érdekes volt áthaladni rajtuk, mert voltak olyan települések, amik teljesen kihaltnak tűntek, de voltak olyanok is, ahol láthatóan volt élet.
Egészen magasra jutottunk már, olyan 1900-2000 méterre, mikor már felértünk az elhagyatott részekre. A köves, földes ösvényt felváltották a csúszós, vizes sziklák, és a nagy pocsolyák. Látom az órámon, hogy nincs már messze a tető, de kezdem érezni, hogy az erőm is fogy. Hangosan korog a gyomrom. Megijedek, úgy látszik nem ettem eleget útközben. Próbálom pótolni a kalóriákat, de már késő. Minden erőmet összeszedve feljutok ugyan a gerincre, de érzem, hogy baj van. Fázom, alig van erőm. A kilátás csodálatos itt is. Belátni a környező vidéket, a közeli városok, települések fényeit a sötétben. Fentről, igen magasról fejlámpasort látok. A Tor des Glaciers mezőnye közelít felénk. Egy rövid közös szakasz lesz. De túl sok időt töltök a bámészkodással. Kihűl rajtam a teljesen átizzadt ruha, és csillapíthatatlan remegés lesz úrrá rajtam. Pár száz méter a menedékház - látom az órámon - addig valahogy majd elvonszolom magam. Nehezen, de odaérek.
 |
| Voltak versenyzők, akikkel végig kerülgettük egymást a verseny során. Carl volt az egyik. |
Bent meleg étel, sőt kályha. De hiába ülök oda a kályhához a remegés csak nem csillapodik. Leveszek felülről mindent magamról. A pufikabátból szó szerint csavarni lehet az izzadságot. Ugyanígy a pólóból is. Az esőkabát kívül belül vizes, és nyirkos. Szerencsére van egy pulcsi a zsákomban fóliába becsomagolva. Azt veszem fel. Nagyon jó érzés a száraz ruha. Érzem, hogy jót tesz a meleg étel, és lassan a kályha is átmelegít. Eszem, iszom, töltekezem. Veszek be extra adag BCAA-t, Mg-t, sót. Rengeteg folyadékot izzadtam ki az utóbbi 4-5 órában felfelé. A lábam ég, sajog, felállni alig tudok a padról ahol ülök. Mellettem két srác, mindketten olyan hangokat adnak ki mintha haldokolnának. Az egyiknek nagyon csúnyán sípol a tüdeje, a másik az asztalra ráterülve köhög, krákog folyamatosan. Nagyon zord ez az egész. Még mindig nem vagyok jól, de úgy érzem indulnom kell. Nem akarok itt aludni. Le akarok jutni minél hamarabb erről a gerincről. Fél óra alatt a ruháim nem nagyon száradtak, így izzadtan nyirkosan kellett visszavennem őket. Mintha egy hideg vizes törölközővel csavartak volna körbe.
Indulás előtt elrendezem a hátizsákom tartalmát, és memorizálom. Ezt minden nagyobb ponton megteszem. Előrerakom, előveszem azt ami várhatóan kell. Most szinte üres a zsák, mert minden rajtam van. Az egyik életmentő fóliát megbontom, és belerakom az esőkabátom zsebébe. Ha szükség lesz rá lefelé akkor már nem leszek olyan állapotban, hogy ki tudjam bontani. Most kell ezt. Előre veszem a fejlámpa tartalék akkumulátorait, és a tartalék fejlámpát. Megjegyzek mindent hová raktam. Fontos, hogy tudjam mi hol van.
Még ki sem léptem a menedékház ajtaján, de újra elkezdtem remegni. Kint azután mellbe vágott a hideg. Görcsbe rándultak az izmaim, és rázkódott az egész testem a sokktól. Így indultam el az éjszakába. 200 métert tehettem meg, és már nagyon féltem. Előttem nedves, csúszós, lelépős gránitsziklákon vezetett a mélybe az út. De nem ez volt nagyon aggasztó, hanem hogy azt éreztem, hogy ki fogok hűlni. Még 5 percet töltök kint, és vagy a hideg végez velem, vagy a sziklákon csúszom meg, és bucskázom a mélybe. Elsírtam magam, nem tudtam mi legyen. Pillantgattam hátra a biztonság, a menedékház felé. Oda még talán visszajutok. Ok, de ha visszajutok mi lesz? Feladom (azt nem), alszom (nem vagyok álmos), megvárom a reggelt (éjfél van). Egy pillanatra nagyon csábító lehetőség volt visszamenni, de akkor megszólalt az okosabbik énem. Figyelj, kis sokkot kaptál, de nézzük reálisan a helyzetet. Ettél, pihentél, energetikailag rendben vagy. Tudsz menni. Csurom vizes mindened, és épp most nagyon fázol, de van rajtad elég réteg ruha. Ha haladsz akkor ki tudod fűteni magad. Ha még 10 perc múlva is gond van vedd elő az életmentő fóliát, és indulj vissza, de most menj tovább.
Így is történt. 10 perc múlva már "kutya bajom" sem volt. Bár az ereszkedés kemény volt, és a csúszós sziklákon nagyon kellett figyelni, de a hegy "lábához", egy újabb menedékházhoz, már elég jó állapotban értem le. Innen hosszú, hullámzó szakaszok követték egymást. Lementünk 400 méter szintet visszamásztunk 500-at, majd újra lementünk 400-at. Sok-sok mini hágón vágtunk át útközben. Bár hivatalosan 3 hágó volt erre a szakaszra, de magamban számoltam vagy 8-at. Ezek érzésre semmiben sem különböztek egy "rendes" hágótól. Főleg 2000-2400 méter között traverzáltunk lélegzetelállító magashegyi környezetben. Felemelő, egyben ijesztő is volt látni az előttem haladók lámpáinak fénypászmáit, ahogy törnek fel az óriási hegyoldalban, vagy tartanak le a szédítő mélységek felé. Kivilágosodott mire felértem a Marmontana hágóba.
Innen hosszú-hosszú ideig megint a törmelékes kőrengetegen vezetett az út. Sokat kivett most is az állandó figyelés, egyensúlyozgatás. Eddig sem haladtam gyorsan, de most már botorkálás, bukdácsolás volt az egész. A hágóból már láttam a következő pontot (egy kis hegyi tavacska partján állt), de mire lejutottam oda 1 óra is eltelt. Magas-Tátra, Magas-Tátra. Ezt mondogattam magamban mint egy mondókát.
Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. Lassan fél napja kínlódok a köveken le, és fel, és még hol a vége?! Nézem a térképet, hogy közel a következő hágó, de várjunk csak van előtte még egy hágó. A sokadik olyan ezen a szakaszon ami nincs jelölve. Nincs egy stabil lépés már nagyon régóta. A bokám bedagadva, nem bírja már a folyamatos egyensúlyozgatást. Az erőm végén vagyok, de a terep nem kegyelmez. Folyamatosan jönnek a nehezebbnél nehezebb részek. Tejesen letaglóz az egész brutalitása és gonoszsága.
Teljesen kimerülve bukdácsolok emelkedőtől emelkedőig. Kis hágótól kis hágóig. Fejben, izomzatilag már nagyon elfáradtam, alig-alig tudok koncentrálni. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Próbálok kitartani, menni tovább, ha nagyon-nagyon lassan is de haladni. Nagyon szép itt fent a kora reggel, messzire ellátni. Lehetne gyönyörködni, de kit érdekel már. Inkább csak azért fotózok, mert addig sem kell menni. Niel a következő pont. Oda kell valahogy eljutnom.
Hosszú az út lefelé, és persze, hogy nagyon meredek. Egy srác megy előttem jó tempóban, követem. Erősnek látszik. Én nem vagyok az. Úgy érzem bármelyik pillanatban össze tudnék esni a fáradtságtól. Nagyon nehéz ellentartani a gravitációnak lefelé. Rogyadozom. De pár km múlva a srác is kiáll, egyedül megyek tovább. Kitartok, de a fájdalomtól, és fáradtságtól már sírni tudnék. Nem baj, ez csak átmeneti, mindjárt leérek Niel-be, akkor ott már minden jó lesz.
A gond csak az volt, hogy nem értem le Niel-be. Mert Niel nem a völgyben volt, hanem onnan jóval feljebb. Fejben teljesen összezavarodtam. Ott volt előttem szinte karnyújtásnyira a városka amiről azt hittem Niel, de a jelzés újra felvitte a hegyre. Most mi van? Kimarad Niel, vagy mi ez a városka? Most miért megyünk fel? Egy idő után már nem tudtam hol vagyok, merre tartok. A zászlók után mentem gépiesen. Annyit tudtam csak, az égett belém, hogy azokat kell követni. Hogy miért arról már fogalmam sem volt. Egyre mélyebben csúsztam bele a gödörbe. Szánalmasan lassan csoszogni tudtam már csak, miközben már a nevemre sem emlékeztem. Enni nagyon régen nem ettem már, inni sem nagyon ittam. Egyszerűen nem jutott eszembe. Az agóniából pár szurkoló billentett ki. Nincs már messze Niel. Bravó, bravó nagyon jó vagyok. Csodálkozva néztem rájuk. Hát nem látják, hogy milyen állapotban vagyok?! Nem látják, hogy az sem biztos, hogy ezen a lejtőn is le tudok menni?! Nem tök mindegy már nekem, hogy 1 km-re vagy 5-re van Niel?! Úgysem jutok el odáig.
Niel 186,7 km - Menetidő: 71 óra 41 perc - 13700 méter szint
Szuper idő volt, mikor odaértem a pontra. Sok videót láttam erről a helyről. És tényleg olyan volt mint a mesében. Szépen sütött a nap, de nem volt túl meleg. Versenyzők, szurkolók beszélgettek kedélyesen. Teljesen kontrasztban állt minden azzal, ahogy éreztem magam. Annyi erőm volt csak, hogy bent a házban lerogyjak az egyik asztalhoz. 15-20 percig úgy maradtam. Tudtam, hogy most gyorsan enni kellene, inni, pótolni a dolgokat, de nem ment. Nem akartam, nem is tudtam megmozdulni. Szerencsére az egyik segítő megszánt. Kérdezte, hogy rendben vagyok-e, és hozzon-e valamit. Mondtam, hogy tésztát, és vizet kérek. Addigra már sikerült visszanyernem az irányítást a gondolataim felett.
Elkezdtem mérlegelni. Felállni még mindig nem tudok, és itt egy 2400-as hágó még a következő nagy pont, Gressoney előtt. Képtelenségnek tűnt továbbmenni, már-már a feladásra is gondoltam. Hát végül is 190 km sem semmi 13000 méter szinttel. Hívom Ácit kétségbeesve, hogy nem tudom mi lesz, nem tudom hogy jutok el hozzá Gressoney-be. Fridi ott van vele a ponton. Üzeni, hogy itt ő is nagyon szarul volt, de ha feljutok a hágóra lefelé már nem vészes. Azzal búcsúzunk el egymástól Ágival, hogy pihenek még egy kicsit itt majd meglátom mi lesz. Üldögéltem még ott egy darabig, néztem fel a hegyekre, és nem igazán éreztem az erőt, elszántságot magamban. Fáradt voltam, lázas is, fájt a fejem, a torkom, és nini az egyik lábszáram is bucira volt dagadva. Ennyi lett volna? Azután a letargia kellős közepén fogtam magam, összeszedtem a cuccomat, újratöltöttem a készleteimet, és nekiindultam. Dacból, csak azért is.
Borzasztó volt az indulás. Felállni alig sikerült, égett a combom, ki volt száradva a szám, lángolt a homlokom. Mégis, elég erős tempóval kezdtem be az emelkedőn, ami a következő hágóra vitt. Sorra előztem az embereket, de kb. 1 km után már nagyon éreztem, hogy sok lesz ez. Lassítani kellene, vagy talán meg is kellene állni. Tűzött a nap, ziháltam a melegtől és az erős tempótól. Újra úrrá lett rajtam az erőtlenség, és a letargia. Megegyeztem magammal, hogy most még nem állok meg, majd ott fent nem messze van egy szikla. Addig bírjam ki, majd ott pihenek, de addig lassítani se lassítsak. Újból mindent beleadva, zihálva, levegőért kapkodva elértem a sziklát. Rendben ügyes vagy, mondta a fejemben a hang, de még most se állj le. Ott egy másik szikla, majd ha odaérsz pihensz. Elértem oda is, majd a következő sziklához, majd az azt következőhöz. Közben mintha két részre szakadtam volna. Volt egy gyenge részem, és volt egy erős. A gyenge sírt, könyörgött, jajveszékelt bennem, hogy álljak meg, hogy csak egy kicsit pihenjek. Az erős lassítani sem engedett, csak hajszolt sziklától szikláig egészen a tetőig.
"Szétszakadnak a combjaim, felrobban a tüdőm. Nem kapok levegőt. Meghalok ha nem állunk meg!" Sikoltotta a egyik hang.
"Leszarom bazd meg. Vagy meghalsz, vagy felérsz. Megállni nem fogsz. Lassítani sem fogsz. Fogadd ezt el!"
Üvöltötte a másik.
Életem egyik legnehezebb csatáját vívtam azon az emelkedőn. Szédelegve, könnyes szemmel értem fel a hágóra, és ráborulva a kőrakásra kitört belőlem a zokogás. Ez az ára, ez a TOR ára motyogtam magamban. Kurva ciki vagy mondta az egyik hang. Szard le, felértél, és csak ez számít, mondta a másik.
A hágóról lefelé Gressoney-be tényleg annyira barátságos volt, ahogy Fridi mondta. Olyan érzés volt lefelé tartani, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Éreztem, hogy vár, hív a város. Persze nem volt könnyű így sem, mert már nagyon ki voltam merülve. Sétára azonban nem volt idő, futni, kocogni kellett lefelé. Nagyon fájt futni, de ha a hágón feljöttem, akkor ezt is kibírom, gondoltam. Gondok voltak már a talpammal is a köves részeken. De hé, ez a TOR. Bírni, tűrni kell a fájdalmat.
Ági a város határában várt. Nagyon örült, és mondta, hogy ő tudta, hogy ideérek, mert megígértem neki. Mondtam, hogy kész csoda, tényleg kész csoda, hogy itt vagyok. Tavaly ebből a városból indultam a TOT DRET-en. Abban a sportcsarnokban üldögéltünk a késő esti rajt előtt, ahová most tartottam. Akkor hitetlenkedve néztük szinte testközelből a világ egyik legkeményebb versenyét. Néztem kik, és milyen állapotban érnek oda a 210 km-es pontra, és próbáltam elképzelni, mit érezhettek, mit élhettek át, amíg ide nem értek. Most már nem kellett elképzelnem semmit. Annyira el akartam érni Gressoney-be, annyira át akartam élni ezt.
Gressoney BE 200,3 km - Menetidő: 76 óra 52 perc - 15000 méter szint
Hatalmas volt az ára, de itt vagyok. Óriási fáradtság, kicsi büszkeség, és a folyamatos sírhatnék. Nem akartam Ági előtt drámát (épp elég nehéz volt Neki így is), úgyhogy visszatartottam a könnyeimet. Illetve csak azt hittem. Józsi, te sírsz, mondja. Dehogy sírok, válaszolom. Azután mikor odarakom a kezemet az arcomhoz tiszta könny lesz az egész. Úgy potyognak a könnyeim, hogy észre sem veszem.
 |
| Ez egy mosoly próbált lenni 😊 |
A feladásra nem gondolok. Azok után, amit az előző hágón véghezvittem nem adhatom fel. Megfizettem az árát, hogy itt legyek. Most hosszú pihenés jön.
Szerencsére időm van rengeteg. Azért küzdöttem, hogy legyen. Sok időt töltök a ponton. Ki kell pihennem magam amennyire csak lehet mielőtt továbbindulok. Nagyon kell most Ági segítsége. Megetet, megitat, megmosdat, ágyba tesz. Viccesen megjegyzi olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Elküld masszíroztatni is zuhanyzás után. Magamtól nem mennék, mert nem érzem az erőt a lábaimban arra sem, hogy 20 métert megtegyek. A masszázs jólesik, és a végén megnézik a talpamat is. Szerencsére nagy baj nincs. Kicsit pirosabb, de azért beragasztják.
Gressoney-ban egy nagy tornateremben vagyunk. Van hely mindenre bőven. Nagy zuhanyzó, rengeteg mosdó, és a hálóhelyiségben sem vagyunk összezsúfolva. Én egy mászófal alatt alszom. Alattam egy nagy szivacs, és rajta még egy matrac. Otthon sem kényelmesebb. Áci még kicsit befekszik mellém, amíg el nem alszom. Sokat alszom, de nem jól. Izzadtan, lázasan, kimerülten riadok fel többször is.
A biztonság kedvéért hoztam magammal elosztót is a konnektorokhoz hátha kell, de van töltési lehetőség elég. Egy nagy asztalon több millió forintnyi érték, órák, telefonok, fejlámpák. Senki nem őrzi, senki nem figyel. Senkiben még sem fel sem merül, hogy innen bármi eltűnhet.
Az ébredés nyűgös. Talán az eddigi legnyűgösebb. A szokásos láz, fejfájás, erőtlenség, szomjúság, demotiváltság. Feltápászkodni borzalmas, a járást szinte újra kell tanulni. Késő este van már, de mire elindulok, amennyire lehet újra jól vagyok.
Gressoney KI - A ponton töltött idő 7 óra 34 perc
 |
| Gressoney-ból kifelé. |
 |
| Távolban a Monte Rosa tömbje fehérlik. |
A meredek, technikás rész azonban egy idő után kilaposodik. Innen sima az út a következő pontig Champoluc-ba. Jól futható, kellemes terep. Illetve nekem sima, de sokan nagyon szenvednek. Van aki az ösvény szélén alszik. Mikor odaérek felébred, és láthatólag nem tud magáról. Mondom neki ne itt aludjon, fél óra még kb. Champoluc. Jó a terep, jöjjön. De látom a tekintetén, hogy nem igazán tiszta. Összeszedi azért magát, és elindul. Nincs gond, tud menni, csak álmos. Csóválom a fejem, hogy hogy tud így kilenni Gressoney-tól 10 km-re. Pár perc múlva rájövök, hogy nem a TOT DRET-en vagyunk, és nem most indultunk. Ez már lassan a 220. km, és ha Gressoney-ben nem pihent eleget...
Futnék, jólesne, de mint sokszor most is beragadok a tömegbe. A nagy pihenés Gressoney-ben használt, de Champoluc-ba újra fáradtan érek le.
Champoluc 216,3 km - Menetidő: 89 óra 52 perc - 16600 méter szint
Közel van már a reggel. Ezért itt várom meg, hogy kihajnalodjon. Addig eszem, iszom, pihenek.
Napsütésben indulok el, közben egy francia sráccal beszélgetünk, és így hamar átérünk a városon. Gyönyörű időnk van. Egy 2800-as hágó a következő célpont. Jól érzem magam, és a hágóra felfelé folyamatosan rácsodálkozom a tájra. Tavaly, itt még bőven sötétben voltam, és nem láttam milyen szép helyeken visz az út. Sajnos a TOT DRET-en esély sincs rá, hogy a pálya egyik legszebb részét nappali fényben lássa az ember.
Nagy kontrasztot érzek aközött, ahogy kívülről látszik ez az egész és belülről hogyan éljük meg. Akármennyi TOR-os videót néztem is meg, mindegyikről az a benyomásom támadt, hogy ez egy kellemes kis kirándulás, ahol senki sem siet. Mi sem áll távolabb a valóságtól.
A hágó előtt egy nagyobb menedékház (Rif. Grand Tourmalin - hotelnek is bőven megfelelne) ahonnan a pompás kilátásban gyönyörködve ebédelek meg a ponton. Nagy királynak érzem magam. Itt vagyok 220 km-nél, és semmi bajom. Minden pompás. 😎
A hágó (Cold di Nana) lefelé bár technikás, de a jobbak közül való. De Valtournenche-ba (következő life base) már igencsak fáradtan érek le. Bizony nem múlt el nyom nélkül az a 240 km, ami mögöttem van. Gyorsabban fáradok, nincsenek már tartalékok. Kezd igen meleg lenni.
Áci a falu szélén vár, és együtt megyünk be a nagy sátorba, ami a következő pontnak ad helyet.
 |
Valtournenche BE 236,3 km - Menetidő: 91 óra 39 perc - 17800 méter szint
 |
| Nehezen hittem el, hogy eljutottam idáig. |
 |
| Alvás előtt. Annyira fáradt voltam, hogy az, hogy hét ágra sütő a nap nem igazán zavart. |
Valtournenche KI - A ponton töltött idő 5 óra 5 perc
Kifelé a városból még mindig elég nagy a meleg. Fejbe kólint a hőség, de késő délután van már. Pár órát kell csak átvészelnem.
 |
| Utolsó pillantás Valtournenche-ra. |
Tavaly itt nagyon rosszul voltam, de most sokkal jobban érzem magam. Ezután egy hosszú, hullámzó, könnyű részre számítok. Már majdnem besötétedik mire elindulok a menedékháztól lefelé. Itt nagyon figyelni kell, mert egy széles dózeren futsz lefelé, amiből szinte észrevétlenül ágazik le az ösvény, amerre menni kell. Tavaly benéztem, most nem. Viszont mások igen. Már jó messzire elmentek a dózeren (akárcsak tavaly én). Messze vannak, de látom, hogy visszafelé tekintgetnek. Villogok nekik a fejlámpámmal, hogy észrevegyék merre kell jönni.
Lefelé érzem, hogy a könnyű, jól futható szelíd lejtő megteszi a hatását. Egyre jobban, gyorsabban megy a futás. Időpazarlás lenne egy ilyen helyen nem futni. De viszonylag hamar egy olyan emelkedőbe ütközöm, ami tavalyról nem rémlik. Itt válik szét a TOR és a TOT DRET útvonala egy rövid időre. Mi továbbra is az Alta Via 1-en megyünk, a TOT DRET pedig szelídebb terepen megy tovább. Sima az út nekik a következő menedékházhoz (Rifugio Lo Magià), de minket felvisznek egy újabb 2800-as hágóra.
Nehezen érek fel persze, de az igazi rettenet lefelé vár. Ijesztő, sötét mélység fogad, mikor átbukunk a hágón. Nagyon meredek, nagyon kitett, minden méterrel megkínlódok, és megint úgy érzem sosem érek le. 3-4 km ilyen, de mire leérek a csúnya részen már nem sok erő van a lábamban. Visszanézek, elborzadva látom a fejlámpák fényét, ahogy a mögöttem lévők ereszkednek le a hágóból.
Kicsit megnyugodva, hogy én már túl vagyok, ezen folytatom az utam. Pár lépés, és egy pillanatnyi kihagyás kell csak ahhoz, hogy elbotoljak egy kiálló kőben. Ösztönösen védem a fejem, de a vállam, a csuklóm, a csípőm nagyot kap, ahogy hozzáverem magam a sziklához. Csillagokat látok a fájdalomtól, de pár perc múlva érzem, hogy nincs baj.
Botladozva, erőltetve a haladást haladok lefelé a völgyben. Még mindig nagyon kellemetlen köves, bokatörő a terep, de legalább már nem halálosan meredek. Némán, fenyegetően emelkednek felettem a nagy gránitfalak, ahogy ereszkedem le a völgybe. Településnek, fénynek még csak nyomát sem látni. Ijesztően magányos érzés.
 |
| Messze már a hágó ahonnan lejöttünk. |
Sokáig botorkálok, mire a távolban megpillantom a menedékház fényeit. Csak mikor közel érek hozzá, akkor jövök rá, hol vagyok. Rifugio Magia. Tavaly délelőtt értem ide. A kedvenc menedékházam volt. Szépen sütött a nap, mindenki vidám és kedves volt. Most nem ilyen. Késő éjszaka van. Átfázva, sokkolva az előbbi hágótól ülünk egymás mellett az asztaloknál. Síri csönd van, bámulunk magunk elé, miközben kanalazzuk be a levest, amit a ponton kaptunk. Minden, mindenki olyan zord. Mintha megölt volna minden szépet az elmúlt 250 km. Nehéz elindulni, mert tudom, hogy még egy ennél is keményebb 30 km jön.
Nagyon kellett ez a pont, és a rövid pihenés, mert egy újabb komoly mászás jön. Tavaly erre a szakaszra világosban értem, és most sötétben teljesen más a táj. Annyira, hogy már hosszú ideje bandukolok mikor ráeszmélek, hogy se jelzés, sem emberek nincsenek körülöttem. Messzire ellátni onnan ahol vagyok, de sehol sem pillantok meg egy lámpafényt sem.
Megijedek, nézem az órán a track-et, de az rendben van. Látszólag útvonalon vagyok. Nincs most már más lehetőségem, megyek tovább amerre az óra mutatja. Sok a kereszteződés, és sehol egy jelzés. Teljesen az órámra vagyok utalva. Nagy sokára találok egy jelölő zászlót. Illetve annak a szétcincált torzóját. Micsoda rémséges szörnyeteg lehet erre képes, gondolom. Nemsokára meg is pillantok egy gonosz szempárt a sötétben. Nagyokat nyelve megyek közelebb. Egy tehén az. Igen, ha talán nem fű színű lenne a TOR-os zászló nem legelnék le a tehenek.
Még sokáig gyalogok felfelé mire ismét ismerős lesz a táj. Újra ott állok a jellegzetes kettétört fahídnál, ami átvisz egy hegyi patakon.
 |
| Teljesen egyedül. |
Felpillantok, és ahogy vártam, a fejem fölött a magasban ott a következő pont. Tavaly itt egy napágyon pihentem, és szőlőt és dinnyét majszoltam. Most nem fogok. 😑
Nagyon lehűlt az idő, mire felértem, ezért nem időztem sokat a ponton. Alig bírnak a lábaim, de nagyon hideg van, menni kell. Igazi magashegyi, technikás, sziklás, kőrengetegen visz az utunk. Nagyon nehéz, de muszáj bírni, muszáj eljutni a következő pontig. Még a hágó előtt lesz ez. Az előtt a hágó előtt amitől egész eddig rettegtem. Tavaly csak valami isteni szerencsének tudtam be, hogy ott sikerült lejutni. Akkor 60 km-nél voltam, most 260 km-nél. Nem is tudom már ilyen fáradtan hogy fog menni a sötétben?!
 |
| Újra társaságban. |
A következő pont egy kis bivakház (Bivacco R. Clermont) a hágó alatt. Nagyon örülök neki, hogy fedett helyen lehetek. Teljesen elkészültem már megint az erőmmel, és ki is vagyok fagyva. Annyira kell már, hogy le tudjak ülni valami meleg helyen, és meg tudjak enni egy meleg levest. Őrült pici hely ez itt fent. Bent egyszerű körülmények, és émelyítően büdös pállott izzadtságszag. Kit érdekel, meleg van. 2700 méteren, ahol vagyunk, ez maga a csoda. Egy pillanatnyi menedék a kinti zord körülmények ellen.
Két kis "szoba". Az egyikben nagyobb asztal, a másik hálóhelyiség emeletes ágyakkal. Sokan alszanak itt. Kezembe nyomnak egy tányérka meleg levest. Remegő lábakkal ülök le az asztalhoz. Mire megeszem a levesem, tele ez a szoba is. Borostás, a kosztól, és izzadtságtól olajosan csillogó puffadt arcok bámulnak a semmibe velem szemben.
 |
| Rablóbanda - a kedvenc képem a TOR-ról. |
Nem akarok sokat várni itt. Ettem, ittam, töltekeztem, kicsit pihentem. Mennem kell, túl kell esnem ezen a hágón, akármi is lesz. Én ülök legbelül, és félve kérem meg a többieket, hogy engedjenek ki. Szegények nemrég ültek le. Látszik rajtuk, hogy a pokolba kívánnak, de kiengednek.
Kint szokás szerint sokkol a hideg, és a szél. A bivak előtti tábortűzhöz megyek melegedni. Az egyik segítő felfelé mutat, hogy nincs már messze a hágó. Ez a maradék 750 méter, és 300 méter szint nagyon komoran magasodik felém. Azért hosszú lesz ez, úgy érzem. Talán szándékosan is lassítom a haladást. Nem nagyon nem akarok felérni a tetejére, mert tudom mi vár ott rám.
 |
| Innen elég szörnyű volt nekem a lefelé. |
A tető meglepően barátságos. Hosszú plató, ami az első 50-100 méteren nagyon szelíden kanyarodik lefelé. Azután újra szembesülök azzal, hogy itt konkrétan letehetetlen lemenni. Az, hogy meredek, kitett oké, de a púder finomságú vastag porréteg, ami kiszámíthatatlanul csúszóssá teszi a katlant lefelé, az maga a borzalom. Mondom is az utánam haladó srácoknak, hogy én itt nagyon béna és óvatos leszek, menjenek nyugodtan. Hát ők ugyan nem sietnek sehová. Nyugodtan menjek csak előttük. Fasza.
Előttem pont nincs senki, úgyhogy csak a követező 5-10 métert látom előre, ahogy haladok lefelé a sötétben. Nem szabad pánikolnom mondogatom magamban. Fáradt vagy, oké. Álmos vagy, oké. De itt most vagy koncentrálsz, vagy kitartasz addig amíg kell, vagy lezuhansz. Egy pillanat nem maradhat ki, egy pillanatra nem félhetsz, történjen bármi. Most senki sem segíthet. Nem fordulhatsz már vissza, és nem visz le senki.
 |
| A Vessonaz hágó madártávlatból. Vékony, csúszós ösvény visz le a meredek hegyoldalban. |
Kivirradt közben, és a sziklás terepet felváltja a széles, de még mindig nagyon meredek dózer. Oyace a következő nagyobb pont. Ez végre egy település, nem egy menedékház vagy bivak. De addig még van egy pár km hátra, és a lejtő ami még mindig lehetetlenül meredek. Alig bírok ellentartani a gravitációnak. Gyalogolni egyáltalán nem könnyebb mint futni. Futok lefelé hát. Fáj, szinte elveszek a kínban, de nem akarok megállni. Laposodik a terep, és tovább futok. Nem állok meg, nem állhatok meg. Hé ez a TOR mondom magamban a litániát. 1-1,5 óra telik el így, és hirtelen, mintha egy másik világban találnám magam. A fájdalmat felváltja az eufória. Legyőztem a kínt. Folyamatosan vigyorgok, és úgy érzem, bármire képes vagyok.
De Oyace sem a völgy alján van, hanem a következő hágóra felfelé. Így egy következő mászás jön. Fejbe vág az emelkedő a sok futás után. Előttem egy srác szépen, ügyesen halad felfelé. Csatlakozom hozzá. Jó 300 méter szintet mászunk felfelé a városkáig. Nem állok le, kitartok, de mire beérek a pontra érzem, hogy ára volt annak, hogy idáig eljussak.
Oyace 270,9 km - Menetidő: 117 óra 21 perc - 20600 méter szint
De ez most nem Niel. Tanultam az ott történtekből. Bármennyire is rosszul vagyok, nem ülök le rögtön, hanem először magamhoz veszek mindent, amit kell. Inni-ennivalót bőven, majd csak utána rogyok le az egyik asztalra. Borzasztóan vagyok. Remegek, reszketek. És még van egy 2500 méteres hágó a következő nagy pont, Ollomont előtt. Emberfelettit teljesítettem a hágóról lefelé, de most benyújtja a számlát a testem. Fogalmam sincs hogy jutok fel a következő hágóra. Megint kritikus a helyzet. Tudom, hogy egyszerűen nincs időm itt órákat tölteni azzal, hogy kipihenjem magam. A gyors terv az, hogy eszem, iszom, pihenek 45 percet, majd 1 órával azután, hogy érkeztem indulnom kell bármi van. Így is tettem. BCAA dupla adag, só dupla adag, vitaminok dupla adag, majd 45 percig relaxáció az asztalra borulva. Utána pedig indulás. A szokásos nyűgös, lázas indulás az egyre melegedő délelőtti időben.
Ugyanaz a durva, erőltetett menet mint a Gressoney előtti utolsó hágónál, de teljesen más lelkület. Nincs dráma, nincs sírás, nincsenek "hangok". Alkalmazom a hágón lefelé szerzett szupererőmet. Kizárom a fájdalmat, és csak teszem a dolgom. Gondolkodom is mászás közben, hogy úgy látszik egy óra pihenés pont elég, hogy bármilyen gödörből ki tudjak mászni. Érzésre nagyon gyorsan érek fel a hágóhoz. Tavalyról az innen lefelé is rémlik, és akkor nem volt a kedvencem. Mint az itteni hágók többsége, ennek is nagyon meredek és technikás a teteje lefelé. De most valahogy jobban megy. Hát igen 20 két-háromezres hágó után azért már van rutin. Vicces, hogy itt tavaly néhány helyen seggen csúszva jöttem le, most meg lazán futogatok. Eddig jutok el a gondolatmenetben, mikor meglátva az előttem lévő szakaszt, megint seggre ülök. Biztosabb így.😳
Itt előz meg Gary. Gary-vel az egész verseny alatt kerülgettük egymást. Úgy látszik most dűlőre akarja vinni a dolgot. 😂 Ő nem olyan óvatos mint én, és így jól oda is veri magát az egyik sziklához ahogy szalad lefelé. Nincs baja, de ezután láthatóan óvatosabb és visszaveszi a tempót. Ezt a csatát nem az dönti el, hogy ki használja jobban a túrabotját Gary mester gondolom magamban.😏
Jól jön, hogy ott van előttem és fut. Húz magával. Csatlakozom hozzá, nem akarok lemaradni. Sokszor hátra-hátra tekinget. Gary egy vékony, szakállas amerikai futó. Igazán profin néz ki, hardcore terepfutónak tűnik. Na most Gary megtudod milyen az alföldi virtus. Azért sem szakadok le. Rogyadozik a lábunk, nehezen megy a futás, de mivel Gary fut én is futok, és mivel én is futok Gary is fut. Mindkettőnknek jó ez. Hosszú kilométereken keresztül futunk egymás után lefelé.
Hirtelen változik a környezet, más lesz a táj. Mintha Börzsönyben lennénk. Vékony, saras ösvényen megjelenik egy futó. Gary az. Az első ember hosszú évek után, akinek van esélye beérni a célba szintidő előtt a Barkley maratonon. De valami nem stimmel. A szemében félelem, és kétségbeesés. Gyakran pillant hátra mintha valami vagy valaki üldözné. Valami, ami igazán félelmetes. Ugyan mitől félhet ez az ember, aki megcsinálta a lehetetlent?
Hamarosan megjelenik az üldözője. Irtózatos tempóban fut. Tekintetében földöntúli eltökéltség. Túllépett ő már minden határon. Nincs semmi és senki, aki képes lenne megállítani. Gary is tudja ezt. Tudja, hogy hiába minden, ő itt most csak második lehet...
Gyorsan magamhoz térek az álmodozásból. Ez is egy álom ahol vagyok, amit most csinálok. Nehogy már egy ilyen elcseszett dologról álmodozzak már itt, mint a Barkley.
Így Gary-t követve futok le a falucska határába. Kisebb csapat vár bennünket, közöttük Áci. Legnagyobb megrökönyödésemre Gary-t is köszönti, aki igazából nem is Gary hanem Carl. Áci meg azon rökönyödik meg, hogy itt vagyok 290 km-nél, és futok. Tavaly ez a 80. km volt, és poroszkálni alig tudtam. Kiderült, hogy Carl kisérői hozták át Ollomontba. Jó fejek, igazi kalandor banda. Összehaverkodott velük.
Elégedett vagyok. Nehéz volt. Össze kellett kapnom magam, de időben ideértem ide is. Bőven van időm pihenni a maradék 50 km-re.
Ollomont BE 283,5 km - Menetidő: 121 óra 23 perc - 22100 méter szint
 |
| Kicsit azért elpilledtem, mire leértem Ollomont-ba. |
Ollomont egy fontos pont volt nekem. Itt kezdtem hinni abban, hogy meglesz a TOR. Összesen 2 hágó maradt még. Az utolsó váltás tiszta ruhámat veszem fel zuhanyzás után. Apropó zuhanyzás. Mivel Ollomont egy elég kis falu, ezért az összes nagy pont közül itt voltak a legszerényebbek a körülmények. Zuhanyozni gyakorlatilag egy kis ólban kellett. Meleg víz nem volt, de ezen már csak röhögtem, azok után amin túl voltam. Dél körül kerültem ágyba, elég nehezen aludtam el. Maga a "hálóhelyiség" egy nagy sátor volt. Tűzött a napfény, mindenhol ricsaj, és eléggé görcsöltek a lábizmaim. De volt már rosszabb is. Végül is nem rugdostak a sátorponyván keresztül, mint két éve az UTMB-n.
 |
| Áci készíti elő a hálóhelyet. |
 |
| Görcsbe rándult izmokkal nehéz aludni. |
Totál zombiként, és nagyon-nagyon szomjasan ébredtem. Normál esetben ki nem állhatom az ananászlét, de most literszámra töltöttem magamba. Nagyon jól esett. Kitűnő a kiszolgálás a ponton. Többféle menüből lehetett választani a falon lévő étlapról. Egymás mellett volt kifüggesztve a menü olaszol, franciául, angolul és japánul. Csak megmondtam a választott étel számát, és 5 perc múlva kaptam. Degeszre ettem magam tojásos omlettel. Úgy gondoltam még egy kis leves is belefér indulás előtt. Ez hiba volt. Valami történt a forró leves hatására, mert elkezdtem izzadni, pár perc alatt felfordult a gyomrom, és belázasodtam. Valószínűleg túl sokat ettem hirtelen. A kajálást itt elrontottam, de nem volt választásom. Így kellett elindulnom.
 |
| A kis mohó. |
 |
| Degeszre tömve, majd a rosszulléttel küzdve az Ollomont utáni emelkedőn. |
Ollomont KI - A ponton töltött idő 4 óra 22 perc
Ági sokáig elkísért még a meredek részeken is, és közben küzdöttem a rosszulléttel. A következő pont szerencsére csak pár km volt (Rifugio Champillon). Ez egy közkedvelt menedékház ezen a környéken, akár még autóval is fel lehet jönni ide 2400 méter magasra. Még itt is tartott ez a lázas, izzasztó émelygés. Csak pár asztal volt itt bent nekünk fenntartva, a többi a fizető vendégeké volt. Olyan abszurd volt hallgatni, ahogy környező asztaloknál baráti társaságok, családok éppen a bőséges vacsorájukat költik, én meg életem próbatételén 22 hágó után próbálom nem kitenni a taccsot. De volt már ilyen. Reménykedtem benne, hogyha magasabbra jutok, és eljön az este, akkor a hűvösebb idő hatására a lázam is enyhülni fog.
Hamar elindultam. Egyrészt zavart a benti vidám lárma, másrészt tényleg vágytam a hűvösre. Épp besötétedett, mikor felértem a Champillon hágóra. Tavalyról úgy emlékeztem, hogy itt kivételesen a teteje a nyugodtabb, és az alja a technikásabb rész. Itt is volt egy kis útvonalmódosítás, mert a nyugodt tető kimaradt, és így végig szép technikás volt. Nem mondanám veszélyesnek, de eddigre már igencsak megdolgozta a talpam a terep, úgyhogy szinte minden lépésnél éreztem a bele-beleszúró fájdalmat. Szerencsére a gyomrom, és a lázam rendeződött úgy ahogy gondoltam. De a talpfájdalom lefelé menet egyre nagyobb probléma lett. Sokszor meg is álltam, és így sokan mentek el mellettem. Most a meredek rész aljában volt egy kisebb pont. Pont ott, ahol tavaly keresgettem merre kell menni.
Nagyon hangulatos volt itt. Tábortűz mellett grillen sütötték nekünk a húst, és a halat. Bár hűvös volt, és a lázam csillapodtával újra rosszul esett ez, de azért egy 5-10 percre leültem falatozni. Ezt semmiképpen nem akartam kihagyni.
Előttem egy fiatal francia lány ült. 20-22 évesnek nézett ki maximum. A telefonjának a kamerájába beszélt. Jó, hogy van ereje erre, én már 1 napja elő sem vettem a kamerámat. Mikor nagyon elkezdtem fázni útnak indultam.
Épp elhagyni készültem a pontot mikor nagy felzúdulásra lettem figyelmes. Tor des Glaciers, Tor des Glaciers! - kiáltotta hangosan az egyik szervező, és felettünk lévő hegyre mutatott. Mindenki összefutott. "Here they come!" tette hozzá még angolul. És tényleg, szépen sorban jelentek meg a fejlámpák fényei magasan a hágó tetején. Elképesztően meredek, nagyon veszélyesnek tűnő helyen jöttek le a 450 km-es táv résztvevői. Beleborzongtam. Úgy tűnt együtt, egy nagy bolyban mozog a mezőny nagy része. Felnéztem a másik hágóra ahonnan a Tor des Geants-on jöttünk le. Onnan fentről is sok fejlámpa közeledett egy szintén impozáns lejtőn. Ott álltam a metszéspontban, ahol a két táv újra összeér. Nagyon fáztam már, de mégis hosszú percekig néztem megbabonázva a látványt. Hihetetlen, hogy itt vagyok ezek között az emberek között. Hihetetlennek tűnik, hogy egy vagyok közülük.
Folytatva az utamat egészen biztosan tudtam, hogy a legkönnyebb szakasznak nézek elébe. 8-10 km lágyan lejtő széles dózer az éjszakában. Akárcsak tavaly. Felkészültem rá, hogy pont emiatt nem lesz egyszerű menet. Küzdenem kell az elalvással. Lehetne futni, de most nincs meg bennem az elszántság. Álmosodom. Lassan nem tudom mikor vagyok ébren, és mikor álmodom. Cikkcakkban haladok, mint aki teljesen részeg. Sok-sok pár másodperces mikroalvás teszi veszélyessé az utat lefelé. Ki akarok tartani, ki fogok tartani Saint Rhemy-ig ami következő pont.
 |
| Kilátás a Saint-Rhemy előtti dózerról. |
Saint Rhemy előtt kb fél órával lehetek, mikor fura fényeket veszek észre a távolból. A szivárvány minden színét szórja magából valami felém. Kicsit felélénkülök. Ugyan mi lehet? Végül arra jutok, hogy biztos UFO-k, és azért jöttek, hogy megerőszakoljanak. Hangosan felröhögök. Eszembe jut Fridi mondása, hogy aki őt 200 kilinél felizgatja, azt hazaviszi. Úgy érzem, hogy ez rám 300-nál fokozottabban érvényes. Kis zöld rohadékok ezt megszívtátok. 😵
Félve közelítem meg a szikrázó, szivárványszínű valamit. Odaérve hamar kiderül, hogy szó nincs ufókról, és szexuálisan sem fog senki inzultálni. Helyettük két versenytárs alszik az életmentő fóliákba burkolva. Megállok felettük. Szuszognak, jól vannak. Felébreszteni nem akarom őket. Megint csóválom a fejem. Fél óra sincs Saint Rhemy-ig, igazán kibírhatták volna.
Saint-Rhemy-Bosses 303,2 km - Menetidő: 133 óra 15 perc - 23500 méter szint
Nagyon álmosan értem le a Saint Rhemy-ben lévő ponthoz. Tudtam, hogy először enni, inni kellene, de egyszerűen nem bírtam tovább én sem ébren. Gyorsan megkerestem az egyik segítőt, kérdezve, hogy hol tudnék aludni. Egy több szintes épület (talán közösségi ház) volt kijelölve erre. Odakísértek, de csak a 3. emeleten volt már szabad hely annyian voltunk. A fiatal srác, aki kísért, nem győzött bocsánatot kérni, hogy eddig fel kellett jönnöm, de én elégedett voltam, mert itt sokkal kényelmesebb ágyak voltak, mint lejjebb. Ráadásul közben a nálam lévő ennivalót tudtam falatozni, és vizet is tudtam inni. Megmondtam neki, hogy mikor ébresszen (1 órát adtam magamnak), majd bele is ájultam az ágyba. Annyira rövidnek, egy röpke pillanatnak tűnt az alvás, de segített.
A talpammal viszont nagyon komoly gondok voltak. Mikor felálltam az ágyból, majdnem elordítottam magam. Mintha kést mártottak volna beléjük. Nem tudtam hogyan fogok tudni továbbmenni, mert percek múlva sem enyhült a fájdalom. Nagyon nehezen jutottam le a földszintre. Gondolkodtam mi legyen. Szóljak az orvosoknak? Gondoltam először megnézem, hogy néz ki a lábam. Óriási szerencsémre találtam egy szabad mozgássérült WC-t.
Az ilyen állapotban maga a kényelem fellegvára. Minden tágas, mindenütt kapaszkodók. Lehántom a lábamról a cipőt és a zoknit, és látom, hogy nem jó a helyzet. A zoknim véres, a talpam sebes mindenütt. A nagylábujjam körme helyén csak egy fekete massza van. Letörölgetem, bekenem, leápolom a lábam amennyire tudom, de érzem, hogy ez kevés lesz. Ekkor a szemem sarkából meglátom a kötszereket, és rugalmas pólyát (amik ugye a kötelező felszerelés részei). Az az ötletem támad, hogy jó alaposan körbetekerem a lábam velük. Ragyogóan bevált. Pár perc múlva szó szerint ugráltam örömömben. Fel tudok menni a Malatrára! 😆
 |
| Ezeken a kötéseknek köszönhetem, hogy be tudtam fejezni a versenyt. |
Hajnal 3 körül volt mikor elindultam az utolsó hágóra. 9-10 km alatt 1600 méter szintet emelkedünk mire odaérünk. Ennek ellenére nem mondanám technikásnak csak az utolsó 1 km-t. Nehezemre esett, de elég jó tempóban haladtam felfelé. Úgy számoltam napfelkeltére felérek. Ismerős volt a terep. Tudtam hol járok, mire számíthatok.
Nem volt ezzel mindenki így. Kb. az út felénél legnagyobb megrökönyödésemre valaki szembe jött velem. Vékony, csontos, göndör hajú olasz nő volt.
Kérdeztem miért megy vissza? Baj van?
Baj? Hogyhogy ő visszafelé megy? - válaszolja.
A tekintete nagyon zavaros. Mondom neki, hogy itt felfelé kell menni. Ja igen, tényleg. Visszafordul. Meglepően gyors tempóban hagy ott. Fél óra múlva találok megint rá. Egy távoli tehénistállóra mutat. Azt hiszi pont, azt hiszi kihagyta. Oda akar jutni. Mondom neki, hogy ez nem pont menjen nyugodtan tovább. Tovább megy. Most már lassan, dülöngélve, de még kicsit most is gyorsabb nálam. Újabb 10 perc múlik el mikor látom, hogy kiáll pisilni. Normál esetben nem néznék oda, de most rossz érzés fog el. Pont a szakadék felé tart. Még mielőtt rákiáltanék hőköl vissza.
Mérges vagyok rá. Miért nem pihent eleget lent?! Miért kell ezt eljátszani magával, és velem?! Szemmel tartom, amíg fel nem érünk a Malatra alatti pontra a Frassati házhoz. Pont napfelkeltére érünk fel, ahogy terveztem.
 |
| Sok szép helyre visz a Frasatti háztól az út. |
 |
| Az utolsó napkelte a Frasatti ház előtt ért utól. |
 |
| Frassati ház |
Ez a ház is inkább hotel. Pont jó egy rövidebb pihenéshez az utolsó hágó megmászása előtt.
Itt bent ugyanaz az öreg fogad, aki tavaly is. Akkor is mondott valami vicceset, akkor is elcsodálkozott, hogy Magyarországról vagyok itt. Mikor tésztát kérek, megjegyzi, hogy ez nem éppen reggelinek való. 😆
Hamar elindulok, közel a Malatra, onnan már Courmayeur és a cél vár. A Malatrától nem félek, és közel is van már. Azután menet közben rájövök, hogy nincs közel. 2 km, és 400 méter szint a 320 kilinél 3000 méter környékén már meg tudja kínozni az embert. Nagyon megkínlódom a felfelét. Nehezen veszem már a levegőt. Eddig ezzel nem volt gond, de most sokszor kapkodom a levegőért megállva is. Nagyon-nagyon ki vagyok már merülve.
Mikor odaérek a Malatra lábához, arra is rájövök, hogy hiba volt a Malatrától nem félni. Elég sokat szépültek az emlékek tavaly óta, és a Malatra sziklaszörnyetege képzeletben már dombocskává szelídült. A valóságban viszont megmaradt annak ami. Előttem egy dél-amerikai srác áll megkövülve. Nem mer sem előre, sem hátra menni. Mondom neki, hogy nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. De látom rajta, hogy a remegő hangom nem igazán nyugtatja meg.
Belekezdek a végső mászásba. A bot itt már inkább hátráltat, mint segít, ezért összecsukom, és elrakom. Gopro fejre, azután minden erőt, és bátorságot összeszedve elkezdek mászni felfelé. Nagyon figyelek a fentről hulló kövekre, és arra, hogy én se indítsak meg kőlavinát az alattam lévőkre. Köteleken, láncokon mászunk felfelé.
A hágó teteje előtt 50 méterrel csúszok meg a poros kövön. Már mikor elléptem tudtam, hogy rossz, elhamarkodott a lépés, ezért nem ér váratlanul. Találok kapaszkodót, és sikerül felmásznom mindenki nagy megkönnyebbülésére. Fent a hágón elkészül a már napok óta áhított fotó, és indulok lefelé Courmayeur felé. Amilyen durva ide felfelé az út, annyira kellemes a lefelé. A első 10 méter technikás, utána a lágyan lejt a puha talajon.
 |
| Az utolsó hágó - Col Malatra - tetején állva. |
Az ember lassan megnyugszik, és az adrenalin távozik a testéből. Távozik, és helyet ad a fájdalomnak. Itt eszmélek rá, hogy újra borzalmasan fáj a talpam. A kötés többé nem segít. Minden lépés kín. Eddig sikerült elkerülni, de most kezd a hatalmába keríteni a hiszti. Nehezen viselem ezt a fajta fájdalmat.
Pedig a kilátás parádés. Előttem a Mont Blanc tömbje, négyezres csúcsai, és gleccserei magasodnak fenségesen. De itt még sosem volt jó. Most sem. Azért haladok, még ha a fájdalom fékez is.
Útközben találkozom két moromotával. Közel 10 éve járok ki az Alpokba, de ezek az első mormotáim. Bizalmatlanul méregetjük egymást. Először csak egy mormota dugja ki a fejét a fűből, utána megjelenik a társa is. Sokkal nagyobbak, mint gondoltam. Sokkal félelmetesebbek is. Csak nem leszek mormota támadás áldozata?! Már csak 15 km van hátra. Igazságtalanság lenne gondolom. Szerencsém van. Elfutnak, mikor közelebb érek.
Van még egy pont a célig. A Bertone ház. Hosszú, hullámzó, néhol kicsit technikás út vezet odáig. Ha azt hiszed nincs már szint az utolsó hágó után, nagyot tévedsz. Bizony itt még bele kell rakni vagy 400 méter szintet.
Mondtam Ácinak, hogyha nappal érek oda, akkor jöjjön fel nyugodtan a házhoz Courmayeur-ból. Páratlan a látvány, szép élmény lesz Neki is. Már a hágó után írtam SMS-t, hogy jövök, hogy megnyugodjon.
Rifugio Bertone 320,6 km - Menetidő: 144 óra 14 perc - 26600 méter szint
Így tényleg ott várt már a ponton. Kis töltekezés után együtt indulunk lefelé. Ő szigorúan utánam, nehogy nyulazáson érjenek bennünket. Nyulazáson, hahaha. 😁 Nyűgös vagyok, hisztis, nagyon kínoz a talpam. Nincs meg bennem az öröm, hogy mindjárt be fogok érni. Csak az éles köveket érzem a talpam alatt, és hogy mennyire fáj. Izomzatilag nincs gond, mert amint simább részre érünk meglódulok. 800 méter szintet megyünk így lefelé. Néha meg-megállva mikor azt érzem nem bírom tovább.
 |
| A fájó talpam miatt szenvedős volt a haladás a Bertone háztól lefelé a köves részeken. |
 |
| Végre Courmayeur felé tartva. |
Már csak akkor kezdtem elhinni, hogy beérek, mikor leértem a városba.
Végre sima felület van a lábam alatt, megszűnik a fájdalom, elmúlik a rosszkedv. Áthaladunk a rajtkapu alatt, ahonnan napokkal ezelőtt rajtoltam el. Elérzékenyülve fogom meg egy pillanatra. Célegyenes. Kora délután van, rengetegen vannak kint. Óriási ünneplést kapok, mint minden beérkező. Bent Áci, és az összes magyar vár. Lehet csak képzelem de Speróék szemében mintha egy kis hitetlenkedést látnék. Hát igen, nekem is hihetetlen, hogy bent vagyok.
145 óra 24 perc, 364 km, 26.700 méter szint
Átlagsebbeség 24 perc/km. Átlagpulzus 113 ütés/perc. A hőmérséklet -5-től +40 fokig. Ezeket mutatta az órám miután átléptem a célkaput.
Nagyon büszke vagyok a célban készült közös képre Velük.
De ez a teljesítés nem csak rólam, rólunk versenyzőkről szólt. Kellettek hozzá a segítők. A pontokon az önkéntesek, a kísérők, kísérő. Mi a párommal nagyon jól működtünk ebből a szempontból. Volt okunk sok mindentől félni, mégis határtalan optimizmussal vetettük bele magunkat ebbe a kalandba. Egy hely kivételével Ácinak mindenütt volt szállás, és az utazásra is mindig volt megoldás. Ha tömegközlekedéssel nem lehetett megoldani, akkor elvitték mások. Szervezők, más kísérők. Ő egy kicsit máshogy, más szemmel nézve, de ugyanúgy végigkalandozta az Aosta völgyet, mint én. Okosak voltunk mikor találkoztunk én nem mutattam hogy félek, ő nem mutatta mennyire félt.
Azt hiszem életre szóló élmény lett ez mindkettőnknek.
 |
| Az utolsó beérkező a szállás erkélyéről fotózva. |
És milyenek voltak a TOR utáni napok? Borzalmasak. A tested nagyon megbüntet egy ekkora terhelés után. Napokig lázálmok. Pár óra alvás, felriadás, lázas állapot. Étvágy nincs, közérzet nagyon rossz. Mint egy erős megfázás vagy egy influenza. Ezért aztán a díjátadó ünnepség elég nyűgös volt, de úgy láttam nem csak nekem. Elindultunk másnap reggel a kb. 2 km-re lévő jégcsarnokba, de 1 km után annyira rosszul lettem, hogy taxit kellett hívni. 1 km-ért 20 EUR-t fizettünk. Szuper. 😔 Későn érkeztünk. Bent már csak állóhely volt a több száz fős tömegben, így mire sorra kerültem végem volt. Kellett volna, de egy pillanatát sem élveztem az egésznek.
És végül mit adott nekem a Tor des Geants teljesítés?
Így hónapok távlatából azt kell írjam többet, mint bármelyik verseny eddig. Ezerszer játszottam végig magamban azóta a nehéz pillanatokat, az élményeket, amiket így vagy úgy de megéltem.
Amiért mentem azt maximálisan megkaptam. Küzdeni akartam, próbára tenni, megmérettetni magamat. Sikerült. Féltem, fáztam, fájt. Gyönyörködtem a tájban, a sziklákban, a zord időben, a sok-sok naplementében és napfelkeltében. Boldog voltam. Nem azon a mosolygós módon, hanem kicsit a fájdalom és fáradtság függönyén át.
Onnan tudom, hogy jó volt-e egy verseny, hogy mikor visszagondolok rá mosolygok, és könny szökik a szemembe. Az ilyen versenyek végtelenül nehezek a számomra, és a végsőkig próbára tesznek. Nem akarok nagyon szentimentális lenni, de olyan érzés ez, mintha ezeken a hegyeken-völgyeken ott hagytam volna egy darabot a lelkemből. Így ez odaköt, és visszavágyom.
Ezért visszatérek még a Tor Des Geants-ra, azt hiszem.
Óriási tisztelet!
VálaszTörlésEz a műfaj csúcsa.