2018. szeptember 29., szombat




2014 nyarán hallottam először a Tor Des Geants-ról (ejtsd: Tor dö Zsan). Oli minden nyáron rendezett egy futótábort, ott véletlenül egy szobába kerültem egy sárga táskás sráccal. Ő volt a Fridi.
Már túl voltam az első TDS-emen, és el tudtam képzelni milyen 100 km-t megtenni az Alpokban. Tudtam mit jelent 1-1 éjszakát kint tölteni, de 300+ km elképzelhetetlen távolság volt még. Ma is az. Viszont nagyon megtetszett Fridi táskája. Szép sárga, fekete színű TOR logo, és még volt rajta egy jégcsákány sziluettje. Gondoltam is magamban, hogy ez már aztán döfi. De 300 km azért nagyon durva, hogy legyen egy ilyen táskám.

Ezután megvoltak a célok, azok voltak a fókuszban. Megcsinálni a TDS-t mégegyszer, jobban. Elkezdeni 100 mérföldön versenyezni. Azért az a sárga táska valahogy nem hagyott nyugodni. Évről  évre nyomon követtem a TOR-t. Néztem a képeket az emelvényes befutóról, ahogy ezek az őrültek  egy hét barangolás után az Alpokban befejezik a versenyt.

Azután tavaly láttam, hogy hoppsz itt egy rövidebb táv. A TOR 330 km, és 32000 szintje helyett "csak" 130 km, és 12000 méter szint. A  TOT DRET,  a TOR utolsó 130 kilije.




Láttam azt is, hogy ez is embertelen. Nagyon kicsi volt a teljesítők aránya. Ebből azért lehetett sejteni, hogy ez sem sétagalopp. De valahogy éreztem, hogy ez az amire vártam. Ugyan neveztem még az év végén az UTMB-re, de másokkal ellentétben most azért szurkoltam, hogy ne sorsoljanak ki. Át akartam élni azt a kalandot amit eddig csak képeken láttam, és beszámolókon hallottam. Szerencsém volt, nem sorsoltak ki az UTMB-re.

A felkészülés viszonylag későn kezdődött. Január végén mentem vissza Olihoz. A tavalyi UTMB után eléggé kiégtem. Nem jó az mikor "álmaid" versenyére úgy állsz oda, hogy nincs kedved az egészhez. Azután persze végigküzdöd, de érzed, hogy nincs köszönet az egészben. De január végére szerencsére már úgy éreztem, hogy van kedvem futni, és van egy tök jó cél.

A kiégés miatt azután nagyon koncentráltam ebben az évben, hogy ne érezzem nyűgnek a futást, az edzéseket. Szeretem betartani amit Oli ír, de rájöttem, hogy nem kell beleszakadnom az edzésekbe. Elég széles pulzustartományt kapok, és ha pl. 40 fok van árnyékban akkor nem kell a tartomány felső határán mozognom. Persze azért így sem volt egyszerű. Rengeteg munkát beleraktam a felkészülésbe. A versenyzést viszont nem vittem most túlzásba. Voltam pár kisebben itthon, meg főpróbaként a Gross 75 kilijén. Ez most így elég volt.

Így fejben egész jó állapotban érkeztem Courmayeur-ba. Nyugodt voltam. Az edzéseket szépen csinálgattam, és nem mondhatom már magam kezdőnek. Nem hiszem, hogy olyat fognak tudni mutatni amit nem láttam. Bennem van a sok éves rutin. Sok-sok hosszú alpesi verseny, sok-sok kint töltött éjszaka. Persze ennek ellenére is el tudok követni pár olyan hibát amit talán egy abszolút kezdő sem.

Courmayeur mindig nagy hatást tesz rám. Évek óta járok ide vissza, de ugyanaz a letaglózó érzés még mindig az óriási sziklafalak árnyékában állni mint mikor először pillantottam meg őket. Szinte karnyújtásnyira van a Mont Blanc tömbje, szinte érezni a gleccserek hidegét, szinte hallani a szél süvítését a gerinceken. Először azt gondoltam, csak azért van mert még sosem láttam hasonlót, de nem. Semmi nem nyűgöz le annyira mint az első pillantás Courmayeur-ra.







Most ez lesz a cél, ha szerencsém lesz. A rajt meg valahol Gressoney-ben. Hosszú volt az út odáig busszal is, fú gyalog milyen hosszú lesz. Csoda vidéken vitt amúgy az út. Apró kis hegyi falvakon, kisvárosokon át. Végig óriási sziklás, meredek részekkel. Egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni a nagy meredélyek láttán. Ostoroztam magam, hogy lehettem ilyen nagyon marha, hogy megint ilyen hülyeségre neveztem. Öregem nem túl nagy egy kicsit az egó? 134 kili, 12k szint??! Az 1-12-ig tartó skálán 12-es nehézségű ez a verseny az ITRA szerint, az UTMB "csak" 8.  Ezt át kellett volna gondolni, de most már lesz ami lesz.

A rajtszámfelvétel rendben ment. Nagyon szigorúan ellenőrizték a kötelezőt, és sokaknak voltak is gondjaik. Szerencsére a rutin itt is segített nekem. Álmomból felkeltve is tudom mi kell már egy ilyen versenyre, és miért. A kötelező nem vicc, minden darabja életet menthet. Eléggé fel tudom mérgelni magamat az adj már kölcsön egy kabátot úgysem használom, és minek a két fejlámpa jellegű hozzászolásokon...




Gressoney nem csak a TOT DRET rajtának ad otthont, hanem egy nagy pont a TOR-on is. A 200 km-es pont, hehe. A pontnak egy nagy sportcsarnok ad otthont. Itt lehet aludni, átöltözni. Ide is megérkeznek a nagy sárga  fekete táskák amik végigkisérik az embert pontról pontra a verseny során. Ebbe a táskába aztán lehet pakolni mindent amire úgy gondolod szükséged lehet még menet közben. Itt üldögéltünk a rajtig, néztük a pontra beérkezőket. Volt aki már járni sem nagyon tudott, de akadt aki futva érkezett. Már senki sem szégyellős, ezért sokszor kellett másfelé nézni. Persze 200 km után már letojod ki nézi a micsodádat mikor átöltözöl. Őszintén szólva én már 100 kili után is.




Az este 9 órás rajt az nagyon megható volt. Megint a kicsit gagyi Karib tenger kalózai filmzene ment, de mégis elérzékenyültem. 5 évvel ezelőtt az első alpesi versenyemen, a TDS-en, is erre indultunk. Hasonló félelmekkel indultam akkor is mint ott. Akkor Courmayeur-ből indultam, most talán oda érkezem. Szóval a rajttal semmi baj nem volt. Megadták a módját, nagyon színvonalas volt, és az egész város nekünk drukkolt. Fasza volt.




Az elején a sík részeken (kb. ennyi volt sík összesen) egy nagyon laza futótempót vettem fel, és csakhamar kezdődött az első emelkedő. Itt még nagyon sokan voltunk, és azon kaptam magam, hogy bosszankodom azon, hogy beragadtam. Alacsony volt a pulzus, előzni a vékony meredek ösvényeken nem lehetett, szóval mentem libasorban a többiek után. De közben eszembe jutott, hogy talán nem is baj, ha gyengébben kezdek mert még sok van hátra. Hát ja, kb. 128 km.




Ez a zsúfoltság szépen eltartott az első hágó tetejéig (7 km - 2800 méter - Col Pinter). Lefelé pedig már az volt a gond, hogy sem előttem sem a hátam mögött még csak a lámpák fényét sem láttam. Épp megijedtem volna, hogy na basszus már be is néztem az útvonalat, mikor majdnem orra buktam egy TOR-os jelölő zászlóban. Jó hát akkor ok vagyok.




A lefelé nem volt túl vészes, és ebben segített az is, hogy nem nagyon láttam 5-10 méternél tovább a sötétben. Az első frissítőpont 15 kilinél volt. Champoluc. Olyan ismerős volt a neve, de hogy honnan most sem tudom. Nem sokat tököltem itt. Ettem, kulacs újratöltés, BCAA benyom, és lazán futva ki. Pár km futható szakasz jött ahogy mentünk át a városon.
Itt ért az első megrökönyödés, hogy rajtam kívül SENKI sem futott. Tényleg SENKI. Rendben a TOR-osoknak elnézem, de itt nagyrészt az én távom emberei voltak. Na, ezek vagy tudnak valamit amit én nem, vagy nem tudom...
Mindegy, azt gondoltam azzal nem járok rosszul ha nem hagyom leesni a pulzusom a béka segge alá, hanem szépen lazán futogatok. Sok embert előzgettem így. Lélekben már készültem a 2. hágóra.

 Őszintén szólva a 2. hágóra nem emlékszem valami nagyon. Talán szopatós volt, de az biztos, hogy még mindig nagyon sötét, és biztos jó álmos is voltam már. Csak az van meg, hogy beérünk a következő pontra (Valtournenche - 33 km -1500 méter) ami a TOR-osoknak life base, de nekünk csíráknak csak egy sima pont. Itt is a szokásos dolgok. Eszem, iszom, töltekezem, és usgyi ki a pontról.




Hosszú felfelé jön, és érzem, hogy kezd megint elbaszódni a gyomrom. Ezzel a gyomor elbaszódással nagyon észen kell nekem lenni, mert alattomos dolog. Úgy kezdődik, hogy lassan kezd hányingerem lenni. Ha eszem még rosszabb, ezért aztán egyre kevesebbet eszem. Ez tart egészen addig amíg eljutok egy olyan állapotba, hogy gyakorlatilag leszédülök a hegyről az éhségtől. Erő semmi, kedv semmi. Ettől megijedek, és magamba tömök csomó mindent amitől viszont hányok.

Na most figyeltem. Nagyon rossz diszkomfort érzés volt folyamatosan, és úgy éreztem minden falattal a hányást kockáztatom de rendszeresen ettem amíg fel nem értem a  már messziről látható újabb településig. Sötét van még mindig ezért már messziről látom a fényeit, szinte hívogat. Azután kiderül, hogy csak egy rohadt autópálya viadukt. Sírni tudnék. Érzem, hogy észen kell lennem mert itt vagyok 40 kilinél és kezdek szétesni fejben, és testben is. A legrosszabb az egészben, hogy nem vagyok fáradt, de a gyomrom megint... Francba. Borús gondolatokkal, és a gyomrommal küzdve eljutok nagynehezen a következő pontig (37 kmRif Barmasse - 2200 m). Kicsi pont, kicsi menedékház. Próbálom magam összeszedni. Először megpróbálom magam a mosdóban meghányatni, de hamar rájövök én nem vagyok az a típus aki ledugja a torkán az ujját. Azután eszembe jut a gyömbér. Eléggé utálom, főleg nyersen, de talán most nem csak engem, de a gyomromat is sokkolni fogja a borzalmas íz. És olyan gyorsan segít, hogy nem térek magamhoz. Minden idegszálam tiltakozik ellene, de jól alaposon szétrágom, lenyelem, és másodperceken belül hat. Szinte semmi bajom. Mérges vagyok magamra, hogy ez nem fél órával hamarabb jutott eszembe. Pár perc még, és gyomor ügyileg szinte ujjászületve indulok tovább a pontról. Csak 200 méter után jut eszembe, hogy a botom nélkül. Ebbe belesápadok, mert bot nélkül én ezen a terepen halott ember vagyok. Jó, 200 méter nem a világ, még jó, hogy ilyen hamar eszembe jutott.

Egy hosszú lejtős, jól futható rész jön. Nem akarom megnyomni. Őszintén, már annak is örülök, hogy futok. Közben ki is világosodott. Élvezem a szép időt, a pompás kilátást, a kék minden árnyalatában tündöklő távoli hegyeket.



Erőt kell gyűjtenem a következő 2700-as hágóra. Eddigre már kezd bennem körvonalazódni, hogy miből is áll ez a verseny, meg egyáltalán a TOR. Felmész a hágóba bazi meredeken, azután lejössz a völgybe bazi meredeken, és ezt ismételgeted 130, 330 km-en keresztül. Szóval éreztem, hogy lesznek itt még gondok, és nem kell feltéltenül hajtani. Sőt igazság szerint futni sem nagyon. Volt aki ezt már 15 km-nél érezte, de nekem kellett hozzá egy izmos maraton 4500 méter szinttel.

A következő hágó (50 km - Fenetre du Tsan - 2700 méter) felfeléje biztos szívatós volt, mert mindegyik az volt, de mély nyomokat a lefelé hagyott bennem. Lefelé minden poros lejtők öreganyja fogadott. Mögöttem a teljes kínai delegáció meg még vagy 30 ember, én meg úgy éreztem, hogy ezeken a lehetetlenül meredek lejtőkön ebben a porban a biztos halál elindulni lefelé. Sosem láttam még ilyen port. Nem tudtam, hogy mit várjak tőle. Így azután igen óvatosan, olyan lassan ahogy csak én tudok mikor be vagyok sz*rva, elindultam lefelé. Hátam mögött 30 egyre türelmetlenebb ember. Mert előzni azt nem lehetett. Csak a cipőmben, és botomban bízhattam.
Szép lassan kezdtem kitapasztalni a port (illetve kurva gyorsan). Rájöttem, hogy bár úgy néz ki az egész mintha egy rossz lépésre megindulna minden, de mégsem. A cipőm tartott, tömörítette a port, és csakhamar azon kaptam magam, hogy már látótávolságban sincs a hátam mögött a sok kis apró dühös kínai. Büszkén húztam ki magam. :)

Ami ezután következett egy hullámzó szakasz. Sok "apró" csúcs az újabb - lehetetlenül meredek - 2800-as hágóig (60 km - Col Vessonaz - 2800 m). Mindig jött egy újabb elcseszettül meredek emelkedő, és mindig azt hittem már ez lesz a végső mászás a hágóig, de mindig csalódtam. Türelemjáték volt ez, de én nem voltam már valami türelmes.







A következő 10-12 km megint kiesik. Fogalmam sincs milyen volt a lefelé Oyace-ig  /69 km/, csak arra emlékszem, hogy egyszer csak hopp fent vagyok a következő hágón /~ 72 km - Col Brison - 2500 m/.  Mondjuk ez a "hopp" volt vagy 6 óra.
A Brison-ról lefelére viszont tisztán emlékszem. Már elkezdett sötétedni, és bennünket pont a hágó tetején kapott el a szél, és az eső. Aminek alapból nem örültem, de mikor lenéztem a hágó másik oldalán minden életkedvem elszállt. Gyakorlatilag egy sziklafal amin szerpentinezve ment le egy nagyon vékony ösvény. Sötétedik, esik, fúj, és benned van 70 kili, és kb 7000 szint.

Öregem ha itt le is jutsz élve, úgy tele lesz a t*k*d ezzel az egésszel, hogy fel akarod majd adni. Szóval figyelj.


Bár a videó a PTL-en készült, de a hágó hasonló volt. Az is lehet, hogy ugyanaz.


Tényleg hosszú lefelé volt, és tényleg fel akartam adni mire leértem Olomont-ba (81,3 km). Kész voltam izomzatilag, kész voltam fejben. Megbeszéltük Olival, hogy vigyázzak a combokra, és kíméljem magam lefelé, de akármilyen óvatosan mentem most kész vagyok. K*rva sok a szint. Nem aludtam 1,5 napja, és csak motyogtam magam elé. Kétszer is elvágódtam a könnyebb dózeres részeken.

Felnéztem a völgyből, és láttam, hogy mennek fel a többiek a rettenet meredekeken miközben szakad az eső, és villámlik. A francos franc akar innen tovább menni. Meg félek is mi lesz fáradtan a hágókon. Szörnyű volt ez a lefelé.
Áci várt a falu határában. Nagyon örültem neki. Szépen elsétáltunk a pontig, de nem tudtam mi lesz, hogyan tovább.

Sok időm volt pontzárásig. Úgy gondoltam egy alvást mindentképpen megér a dolog mielőtt döntenék. Ez be is volt tervezve, mert nem akartam a 2. éjszakának legalább egy fél óra alvás nélkül nekiindulni. Nekünk, rövidtávosoknak csak ez a pont volt a lifebase. Csak itt lehetett aludni, és csak ide tudtuk előreküldeni a csomagunkat (mi nem kaptunk táskát, brühühü). Szóval evés (hányingernek nyoma sem), ivás, és utána szunya. Fűtött sátor, tábori ágy, pokróc, nagyon nagy ricsaj. Minden adott volt egy jó szunyához, de csak forgolódtam. Úgy keltem ki fél óra után az ágyból, hogy csepett sem éreztem jobban magam. Izomzatilag ugyanúgy kész voltam. Tudtam, hogy így nem jutok messzire. Végül Ági rábeszélt még fél óra alvásra. Szinte rögtön bealudtam, és arra ébredtem hogy ébresztget. Ez igazi, pihentető alvás volt, és éreztem, hogy használt.



Még viccelődni is volt erőm. Ettem, ittam, nem siettem. Tudtam, hogy az egész verseny függ attól, hogy most hogyan sikerül összeszedni magam. Végül éjfél, és pontzárás előtt pár perccel indultam neki a következő hágónak.

Itt már "csak" a teljesítés volt a cél, hogy szintidő előtt beérjek. Gondolkodtam rajta, hogy milyen nevetséges ez, hogy a szintidővel küzdök, de fura mód célt is adott. Nem volt túl sok időm elérni a következő nagy pontig, de simán meg lehet oldani, egyáltalán nem lehetetlen gondoltam.

Hosszú, meredek, kopár felfelé volt Olomont-ból de úgy éreztem átlendültem a holtponton, és élveztem a felfelé utat. Nem volt technikás. Széles dózeren bandukoltunk a következő pontig (~85 km - Riff Champillon - 2400 m). Igen barátságos pont volt, jól éreztem magam, meleg is volt, maradtam volna még, de a szintidő szemét egy dolog.

Az egész versenyre el lehet mondani, hogy a pontokon a segítők rendkívül segítőkészek, kedvesek voltak. Sokat segítettek, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nehézségek ellenére igazán pozitív élmény legyen ez az egész.

Na, szóval innen következett a mászás a következő hágóig amitől már előre paráztam. Az utóbbi 1,5 nap után valahogy olyan baljós előérzetem volt a hágókkal kapcsolatban. Viszont most kellemesen csalódtam. Nagyon kedves hágó volt (~90 km, Col Champillon - 2700m) ha lehet ilyet írni. Felfelé, és lefelé is. Persze azon kívül, hogy k*rva meredek volt ez is. Itt az izgalmakat nem a hágó tartogatta, hanem a völgy közepe, és alsóbb részei. Erre a szakaszra csak az tudom mondani, hogy azt a meredek, kitett, sziklás, köves mindenségit. Nem volt annyira durva, hogy az életmért aggódjak folyamatosan, csak épp annyira, hogy végig a fenekemben legyen a zabszem. Szép, kitett ösvények, pazar kilátással még éjszaka is az alattad lévő 500-1000 méteres mélységbe. Gyönyörű, de inkább lennék már lent. Mikor leértem a falucskába, és visszanéztem három dolog jutott eszembe:
  1. Látva a fejlámpák fényeit az éjszakában magasan felettem, hogy basszus onnan jöttem le.
  2. De szar nektem barátocskáim, hogy ott vagytok még. 
  3. Másrészt meg, hogy öregeim ti már valószínűleg nem értek be szintidőre. Az egész hegyoldal úgy világított mint a karácsonyfa. Sokan voltak még mögöttem.

Őszintén szólva itt lent a falu határában elég szar volt a jelölés. Bolyongtam vagy 5 percet mire rájöttem merre kell menni, és ez nem volt egyedi eset. Közel a következő pont (~95 km, Ponteille). Kicsi pont ez, de pont kell ide, hogy feltöltsük a tartalékainkat mert 9 km még a következő TOR lifebase (Saint-Rhemy-en-Bosses).  Itt eszem valami nagyon büdös sajtot. Bár jó a gyomrom, de majdnem elhányom magam tőle. Indulást tovább a következő pontra. 7-ig oda kell érnem, de végig enyhén lejt. A verseny legkönnyebb része. Sima ügynek látszik.

Nagy meglepetésemre itt újra futok. Alig értékelhető tempóval, de ez is elég, hogy sorra hagyjam ott az embereket. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy beérek, sokkal hamarabb beérek a következő pontra. De azért ez az út is rejt magában meglepetéseket. Az a para, és izgalom ami a hágókon ébrentartott most elmúlik, és átveszi a helyét a monotonitás. Második éjszaka vagyok kint, egyre inkább álmosodom a sötétben. Csukódik le a szemem, meg-megrogyok futás közben. Néha majdnem a fák között kötök ki. Ez most legalább olyan veszélyes mint a hágóknál. A csúcspont az amikor úgy bealszom futás közben, hogy még álmodom is valami rövidet. Felébredek, nézek szét, hogy mi a f*sz van, mit keresek én itt, egyáltalán hol vagyok. Fél perc mire tisztázódnak a dolgok. Kicsit nehezíti ezt a felocsúdás dolgot, hogy épp akkor rohan el mellettem egy TOR-os srác valami félelmetes 7-8 perc/km-es sebességgel. Szürreális a dolog, az őrült sebesség amit produkál. Biztos csak álmodtam.

Lassan érek be a Bosses-ba (101 km), de még mindig van majdnem 1 órám a pont zárásig. A városka nagyon szép, bár az út a végén egy széles autóúton át vezet. Autó még nincs, de akkor is fura egy autópályán sétálgatni. Épp egy templom melett haladok el mikor megszólal a harangszó. Olyan deja-vu érzésem van, mintha az előző faluban is ez törént volna. 6 óra 10 körül van. Gyanús, nagyon gyanús a dolog. Olyan mintha nekem harangoznának. Először meghatódom, hogy mekkora nagy ember lettem, azután kegyetlenül elkezdek röhögni. Végre értelmet nyert a mondás, hogy ennek harangoztak. Ezen még elrötyögök egy darabig.
A pont viszont nem jön. Az egész városkát megnéztük már, szinte az összes utcán végigvittek bennünket, de a pont sehol. Rohadt flusztráló.
Azután fél hét után a pont is eljön. Na jó, még van fél órám összeszedni magam. Nem akarok hamarabb elindulni. Egyrészt innen már nem annyira szigorú a szintidő, másrészt ez az utolsó nagy pont a cél előtt. Kicsit még vízszintesbe is helyezem magam, de nagyon vigyázok rá, hogy ne aludjak el. Az nekünk itt már szabálytalan, és én utálok szabálytalankodni. Meg hát nem is lenne jó délben arra ébredni, hogy még mindig itt vagyok. Pont zárás előtt 1 perccel indulok el.

Közben már teljesen kiválogosodott. Szépen süt a napocska, a kedvem is jó. Nem érzem magam gyengének, ugyan a futás már alig megy, de szépen haladok felfelé. Mindenki nagyon vidám, és boldog. Szinte már a zsebünkben érezzük a finisher mellényt. Egy srác victory jelet mutat,  én cinkosan rákacsintok. Mindketten tudjuk, ez már megvan.



Már csak az a Malatra nevű semmiség választ el bennünket Courmayeur-tól.



Nagyon szép felfelé, tényleg.  Kicsit kitett ahogy a füves hegyoldalban tappancsolunk felfelé, de semmi vész. Útközben tehenészetek, elhagyott házikók mellett haladunk el. Bőven a komfortzónán belül van, de kezdem érezni, hogy azért eléggé hamar örültünk az utolsó pont után. Egyre meredekebb a felfelé, és minden méter szintért meg kell küzdeni. Az órámon nézegetem, számolgatom a magasságot. 1848 méter - ok, most tört ki  a szabadságharc, 1914 méter - első világháború, 1956, 1978, 2018. Elvagyok, de legalább segít.





Érzem már a talpamat is. Nincs hólyag, de a sok lefelétől a talppárnám első része már bedagadt, fáj rálépni. Kibírom, de érzem hogy fáj. Az ad már csak erőt, hogy ez az utolsó hágó. Igaz mind közül a legmagasabb, majdnem 3000 méter, de már csak ez választ el Courmayeur-tól.

Egyre kövesebb a felfelé, együtt botladozunk a kőrakásokon egy kínai sráccal aki egy zászlót cipel magával. Nagy küzdelem felérni a hágó előtti pontig (Rif Frassati - 111 km 2500 méter). Itt szemrevételezem a talpam. Be van dagadva a lábujjak alatt, és nem csak az a baj, hogy kitapostam a talpam. A zokni is abroncsként fogja már körbe a lábam, annyit dagadt az egész. Ezért kell a 2-2,5 számmal nagyobb cipő az ultrákra. Egy kisebb cipő már az összes körmömet ledarálta volna.





Innen már közel a Malatra, az utolsó hágó. 2 kili, és már Courmayeur felé vágtatunk. Olyan jó érzéseim voltak a Malatra-val kapcsolatban. Egy szép füves csúcsot képzeltem el, ahol gyönyörű a kilátás Courmayeurra. Tele piknikező kirándulóval, rohangákó kutyával, és ahol csokit és ásványvizet osztogatnak mosolyogva. Szóval az a terv, hogy felmegyek erre a jó kis helyre, utána levágtatok a következő menedékházig, majd kb. a világ legszebb panormáján lemegyek az UTMB útvonalán a Bertone házig. Onnan kicsit meredek lesz, de hát Istenem akkor már nem számít, mert a végén leszek.

Ez volt terv,  és megint a számban éreztem a győzelem (teljesítés) édes ízét. És az az igazság, hogy szinte úgy is kezdődött ahogy elgondoltam. Egy szép füves emelkedőn mentünk sokáig felfelé. Meredek volt, nem láttam a tetejét, és azt gondoltam, hogy lám-lám jók voltak a megérzéseim. 200 méter szint lehetett 2900 méterig amikor viszont ennek a "dombnak" a tetejére értünk. Viszont Courmayeur-nak nyoma sem volt. Csak a bazi meredek szürke sziklafalakat láttam magam körül. Volt egy különösen csúf amire mintha valami ösvényféleség is ment volna fel. Bár első látásra én valami zerge ösvénynek néztem. Annyira vékony volt, és meredeken vitt fel a salakos köves sziklás hegyoldalban a gerincre a sziklakcsipkék közé. Ember arra biztosan nem jár.



Még ekkor sem fogtam fel mi a helyzet, kerestem a barátságos, kedves hegytetőt. De hát csak a szörnyű emelkedő felé közeledtünk, és legnagyobb megrökönyödésemre embereket vettem észre rajta. Teljesen elhűltem. Szerencsétlenek most jól megnézhetik magukat. Hát hogy jönnek le onnan? Mind halál fia. Mindegy. Az ő dolguk. Nekem még van 150 méter szintem a hágóig. Nem kell olyan magasra mennem a HÜLYÉK közé. Még mindig nem esett le. :)

Szinte már ezen a "zerge ösvényen" voltam mikor rájöttem a szörnyű igazságra. Az én kedves Malatrám ahol mindenki boldog, és piknikezik, és kutyák rohangálnak nem létezik. Az igazi Malatra egy szörny, és én már beléptem a száján.




Szerencsére azért közelről nem volt olyan vészes az ösvény... eleje. A végén már csak a lábam elé néztem, és megpróbáltam nem visszaesni az emelkedőn. Megint úgy éreztem a bot a legjobb barátom, de ez sem tartott sokáig mert a meredek emelkedőt felváltották a köteles, létrás részek. Elvileg van bottartó a zsákon, de gyakorlatilag 110 km-nél, 3000 méteren, fáradtan, egy kitett hegyoldalban nem fogsz tudni a hátad mögé nyúlni, beakasztani a bot végét, 3x megcsavarni, és a másik kezeddel meg előre beakasztani a szíjat ami tartja a botot. Szóval egyik kézzel kapaszkodtam a kötélbe, és próbáltam magam feljebb tornászni. A másik kezemmel meg a botot fogtam. Rövid szakasz volt ez, de nem élveztem.




Hát ilyen volt az igazi Malatra. Készülhettem volna jobban is a pályából, de talán jobb volt, hogy ezt nem néztem meg, mert ráparáztam volna. Utólag visszagondolva azért nem volt olyan vészes. Ha jártál már a Magas-Tátrában a Magistrale fölött akkor a Malatra sem fog gondot okozni. Volt bennem félsz, de végig tudtam, hogy azért ennél megoldottam már csúnyábbakat is.

Lefelé viszont egész jó volt a hágó. Jól futható volt sokáig (és futottam is), majd utána jött egy technikásabb, kitettebb részt, jóbarátommal a poros meredek lejtővel. Szerencsére már itt ez nem okozott gondot. Tudtam hogyan viselkedik, hogy kell vele bánni. Kicsit talán hozzá is szoktam az itteni körülményekhez, úgyhogy szépen, és magamhoz képest ügyesen ereszkedtem le a hágóról. A hágóról amiről lefelé szép lassan kibontatkozott a világ egyik legszebb kilátása. Itt már az volt a kihívás, hogy egyáltalán figyeljek a technikás részeken, és ne csak a tájat bámuljam.



Viszonylag hamar, sok embert előzve értem le egy kis pontig ahol kizárólag vizet adtak. Helikopterrel hozhatták ide fel. Nem is értettem a dolgot, mert úgy tudtam, hogy a Bertone ház előtt lesz még egy pont. Az meg mindjárt itt van. Még volt vagy 2-3 deci víz nálam, úgyhogy úgy döntöttem nem állok meg. Lementünk még pár száz méter szintet, és vártam a házat,  hogy végre rátérjünk az UTMB-s ösvényre ami levisz a Bertone házig.

Viszont ház az nem volt, és az útvonal elkanyarodott vissza a hágóra. Illetve ösvény sem volt, hanem a sziklák, kövek között volna kijelölve az út zászlótól zászlóig.



Azt hittem elsírom magam, mert láttam, hogy megyünk vissza onnan ahonnan lejöttünk. Nem értettem. Azt olvastam még a rajt előtt, hogy van valami útvonalmódosítás. Úgy látszik ez volt az. Nem esik jól már a szint. Főleg mikor már nem is számítasz rá. Az meg pláne nem esett jól, hogy két TOR-os fickó úgy otthagyott a pályán, hogy csak pislogtam. Fáradtságnak nyomát sem láttam rajtunk. Mint akik most indultak. Nem baj, nem a cél előtt fogom feladni, és van még időtartalékom. Ez biztos valami rövid elterelés. Mindjárt visszavisznek az UTMB útvonalára.

De nem vittek. Helyette valami felső úton mentünk a Bertone házig. Egy végetlenül hosszú, poros, technikás ösvényen. A nap sütöt, a bőröm felperzselve. Izzó fejjel bandukoltam. Vízem már nem volt, mert egy nem létező pontot hallicináltam be magamnak. Voltak részek ahol seggen csúsztam le, voltak részek ahol a szembe jövő kirándulók fogtak meg lefelé. Az UTMB ösvényes "kéjutazás" helyett megkaptam a végére az eddigi legnagyobb szenvedést.

5 km-re volt Courmayeur amikor még sehol nem volt a Bertone ház sem. Kétségbeesetten hívtam fel Ágit, hogy nem tudom hogy kerültem el a házakat, de 5 km a cél."Mindjárt" ott vagyok. Mondjuk ha telefonálás előtt felpillantok akkor pont megpillantom a Bertone házat (127 km - 1940 méter). Innen 50 méter séta, és kimerültem lerogytam a padra az egyik pontőr mellé. Franciák voltak. Látta a pontőr, hogy alig élek. Meg is kérdezte franciául, hogy hogy vagyok. Ekkor nyert értelmet a kb. két hét francia nyelvtanulás mert beletrafált a két mondat egyikébe amire még emlékeztem, és vigyorogva (és magamra nagyon büszkén) válaszoltam, hogy köszönöm jól. Persze szarul voltam, csak azt nem tudtam hogyan mondják. Közben egy másik segítő elkezdett franciául számolgatni, azt is értettem. Dagadó mellkassal, megvidámodva, és egy Cia-oval hagytam ott őket.

Féltem az utolsó lefelétől is. Emlékeztem az UTMB-ről, hogy meredek, technikás, de mentem ahogy a csövön kifért. Ez azért nem volt sok, de még futni is sikerült sok helyen. Előztem egy srácot aki órákkal ezelőtt úgy otthagyott. Most úgy mozgott mint aki besz*rt. Mondjuk nem voltam benne biztos, hogy nem. Érzésre hamar leértem a meredek részen, és egy hosszú aszfaltos rész szépen bevitt a városba.

Futás, séta, futás, séta. Egyre több ember, tapsolnak. Óvoda, az összes kint lévő gyerek tapsol. Elkezd esni az eső, de közben süt a nap. Lehűti a felégett bőröm, igazi ajándék. Mintha csak nekem produkálná magát a természet. Főutca. Áci vár. Mindenki tapsol, éljenez. Nem győzöm megköszönni. Közeledik a vége. Előttem az emelvényes befutó amit csak képen láttam eddig. Itt vagyok, hihetetlen. Beérek. A kezembe nyomják a finisher mellényt.  42 óra 57 perc. 40 órát becsültem. 101. vagyok a 290 indulóból. Igaz, csak 120-an értünk be... Hirtelen minden elhalkul, majd újra hallom az üdvrivalgásokat. Ez már egy másik befutónak szól. Furcsa, most nem tudok mit kezdeni magammal. Csak leülök, és nézek magam elé. Fáradt vagyok, zavart vagyok, üres vagyok, nem tudom mi van.




De egy dolgot  biztosan tudok. Jól sikerült főpróba volt. Érzem, hogy vár a TOR. Magamnak sem bevallva, de mióta megláttam Fridinél azt a sárga táskát (ami most már sajnos fekete) el volt döntve ez a dolog. Igazából nem a táska miatt, az csak egy szimbólum. Az élmények miatt, a tapasztalás miatt. Lehet nem jövőre lesz ez, de pár éven belül biztosan.