Ultra Tour Des 4 Massifs
Ut4M2015 La Vidéo
//Ut4M 2015 : LA VIDEO//Revivez la 3ème édition de l'Ut4M avec des images somptueuses, survolez en drone les massifs pour de nouvelles perspectives, et souvenez vous de la difficulté et des bons moments que vous avez passés... Bref, asseyez vous et ouvrez grand les yeux devant la vidéo de cette 3ème édition. //Ut4M 2015 : THE VIDEO//Live again the 3rd edition of Ut4M with sumptuous images, drone sights for new perspectives, and remember the difficulty and the good times you spent ... Well, sit down and keep your eyes wide open in front the video of this 3rd edition.#Ut4M2015 #Magic #Grenoble #Grenoblemetropole #Isereterredetrail #destinationgrenoble
Posted by UT4M on Wednesday, August 26, 2015
Lassan ballagok lefelé a hegyről. Valahonnan valahová tartok. Igazából fogalmam sincs hol vagyok, azt meg végképp nem tudom hová vezet az utam. Valahová le a völgybe. Lényegtelen. Neve nincs kis francia falvakon haladok keresztül, takaros kis tanyák keresztezik az utamat, mellettem egy bácsika műveli a kertjét, és a távolból kísérteties nyikorgás hallatszik aminek egyelőre nem tudom elképzelni a forrását. Nyugalom van, és béke, a Mont Blanc tömbje kíséri az utamat az erdőkön, zöld legelőkön át. A TDS-re indultam Dóriékkal, de nem bírja a gyomrom ezeket a hegyi szerpentineket, úgyhogy én kértem, hogy rakjanak ki nem tudom hol. Szendvicset majszolok, jól érzem magam, és cseppet sem aggaszt a helyzetem, hogy fogalmam sincs hogyan jutok vissza Chamonix-ba. Kicsit most úgy ismerem meg Savoie-t ahogy verseny, magashegyi túra közben nem lehet, és ennek örülök.
Azon gondolkodom mennyit változtam az utóbbi években. Hogyan lettem az otthon ülő szánalmas, reménytelen kockából egy ennyire nem is tudom... nomád ember.Mekkora út volt, hová vezetett, és hová vezet még ez. Gyökeresen más ember lettem. Emlékszem hogy féltem eleinte éjszaka az erdőben, mennyit bolyongtam a Pilisben, a Budaiban, küzdve a kilométerekkel, az emelkedőkkel, hogy azután szép lassan átformáljon az erdő, és a hegy.
Pár napja még jó 200 km-el odébb Franciaország teljesen másik részén voltam. Egy parkban tértem magamhoz Grenoble belvárosában. Nehezen ment a visszajutás a szállásra. 50 óra ébrenlét, küzdés után nem is csoda. Padtól padig botorkálok, ennyire van erőm. Azt hiszem mindenütt alszom egy kicsit mielőtt megpróbálom annyira összeszedni magam, hogy a következő padig el tudjak jutni. Nehezen állok lábra, merevek az izmok, ízületek, és a talpamon lévő sebek miatt minden lépésnél sikítani tudnék. Vagy sikítok is. Nem tudom már. Azt sem, hogy mi az álom, és a valóság. Mikor megyek, mikor csak képzelem. Fogalmam sincs... A cél a villamos megálló. A villamos az már jó, az már a szállásig visz, de addig még van 200 méter legalább. Ezt most, ebben a végsőkig kizsigerelt állapotban nagyon messzinek érzem...
168 km, több mint 10 km mászással nagyon sok, sejtettem én, de bevallom őszintén a pálya nehézsége azért még így is meglepett. Azt hiszem minden hosszabb versenynek története van. Jönnek a nehézségek, változik az időjárás, a táj, a napszak, az ember gondolatai, érzései, szóval alakul a sztori. És ez a sztori jól indult.
A pulzust szigorúan tartva futok át Grenoble-on, és máris kezdődik egy szelíd, de hosszú kapható az 1. hegyre.
Nem is igazán hegy ez. Egy jó 40 km hosszú impozáns kolosszus több kisebb nagyobb csúccsal, egy fél hegység. Négy ilyen öleli körbe Grenoble-ot ahonnan indul, és ahová érkezik a mezőny: a Vercors, Taillefer, Belledonne, Chartreuse.
Most a Vercors-t másszuk. Gyönyörű látvány tárul elénk az első nagyobb csúcsról amire egy vékony, és elég meredek gerincen jutunk fel.
Gyors pacsi a csúcskereszttel majd egy rövid, de technikás részen lefelé kell menni. Figyelek amennyire csak lehet, ez a rövid szakasz nem ér meg egy bokaficamot. Sajnos nem mindenki ilyen figyelmes, vagy szerencsés, mert hirtelen az egyik szikla alatt egy földön fekvő futóra leszek figyelmes. Körülötte minden csupa vér. Közelebb megyek, és látom, hogy eszméleténél van, de az arcából csurog a vér. Legalább 5-en állnak már mellette. Van aki segítséget hív, van aki kötszert ad, van aki feltámogatja. Pár perc múlva mikor már látom, hogy minden segítséget megkap nagyot nyelve, és ha lehet még óvatosabban megyek tovább. Innen viszont egy darabig minden olyan mint amit elképzeltem. Durvább emelkedők, rövidebb technikás szakaszok, sok dózer lefelé, ahol tudok regenerálódni a mászásokból. Még mindig csak a Vercors-ról beszélünk. Újabb csúcs, újabb kemény mászás, újabb csúcskereszt pacsi. Ez ugyan pár méter kitérő, de hát itt repked a fejem felett a drón ami veszi. Hátha visszalátom a felvételeken. A pacsi pillanatában nagy csattanás a fejem fölött, és a drón nem messze tőlem csapódik be. Mi a franc?!!! Mikor felemelem a fejem még épp látom a fejem felett elhúzni a vitorlázórepülőt amivel ütközött. Szerencsére a védőangyalok most is dolgoztak ott fent. Azt hiszem ma is hosszú műszakjuk lesz. :-)
Lassan kezd nagyon meleg lenni, és sajnos az újabb lefelé vezető út is nagyon meredek, nem mondanám veszélyesnek, de nem tudom lelazítani a mászásban elfáradt izmokat. El is csúszom párszor, és a meleg is kezd megviselni. Jó 6 km lejtő, nem érzem már jól magam a végén. Talán napszúrást is kaptam, vagy legalábbis a hirtelen rámtörő álmosság semmi jót nem jelent. Sikerül ezt leráznom magamról, de utána nem sokkal látom, hogy nem csak én jártam így. Sorra bukkannak fel az ösvény mellett alvó futók. Bizarr látvány délután kettőkor. ☺
Kis pihi, töltekezés után bizakodva indulok neki a 2. nagy hegynek. Mindenki azt mondja ez egy jó hegy, majd a 3. nagy hegytől kell félni. Ott fogunk majd hullani mint a legyek. Tényleg könnyű, kaptatós szakasz jön. Nem viselne meg, ha nem lenne nagyon meleg, de azért a körülményekhez képest jól vagyok. De itt már sokakat kivégez a 32 fokos hőség, és a nap. Mellettem összegörnyedve, sugárban hány a srác. Egy ember támogatja, a másik segítséget hív. A segítség hamar jön. Egy km-el lejjebb már speedcrossban rohan felfelé az orvos. 60 km-hez elég rendezetten érek le. Itt viszont ellenőrzés van. Nem engednek tovább ameddig a kötelező felszerelést meg nem nézik. Fejlámpa, tartalék fejlámpa, tartalékelemek, hosszú szárú nadrág, hosszú ujjú póló, vízálló kabát, telefon, kötszerek, életmentő fólia, minden. Jó 10 perc mire mindent visszapakolok a zsákba. Megértem őket, de bosszús vagyok.
Lassan ránk köszönt az 1. éjszaka, és nem sejtem még milyen kemény szakasz jön ezen a „könnyű” 2. hegyen. 700 méter felfelé. Szerpentines, meredek soha véget nem érő mászás. Gyönyörű nagyon ahogy a fejlámpák fényének füzére hihetetlen magasra kígyózik a hegyen. Időről időre egy-egy fáklya vagy egy kisebb máglya világítja meg az ösvényt. Elképesztő, UTMB-vel felérő versenyt hoztak össze a szervezők minden téren. A pálya jelölése, a pontok kínálata legalább olyan profi, és a hangulat is csillagos ötös. Szóval szívatós emelkedő ide vagy oda én nagyon le vagyok nyűgözve. De már nagyon várom az újabb csúcsot, és egy lazább lefelében reménykedem. Sajnos nem jön. Durva lefelé jön, majd egy még kegyetlenebb mászás után érek a 82 km-es pontra mondhatni remegő lábakkal. A következő 6 km-en 1300 métert kell lemenni a sötétben, a fejlámpa fénye mellett az 1. nagy pontig, és ez a lábaim állapotát elnézve semmi jót nem ígér. Egy darabig tartom magam, de utána elfogyok. Nem megy már a futás, utána már a séta sem. Minden egyes lépésnél ellen kellene tartani a gravitációnak, és ez már nem nagyon sikerül. A bokám már azért ficamodik ki mert nem bírom tartani. 3 óra alatt teszem meg lefelé a 6 kilométert, fogalmam sincs hogyan jutottam el a pontig.
Betámolygok , leülök egy székre, és csak bámulom ahogy szinte minden izom ráng, remeg a lábamon. Eszembe jutnak az edzőm, Oli szavai: „Ameddig járni tudsz nem adhatod fel. Ezt jól vésd az eszedbe!”. Basszus már nem tudok. Mi legyen?! Innen most amit lemásztam vissza is kell mászni, de felállni nem tudok a székről. Próbáltam, nem nagyon megy. Mi legyen? Nem akarom feladni, de nincs más lehetőségem. Ezzel a gondolattal alszom el, a fejemet az asztalnak támasztva. Arra riadok fel, hogy egy másik sport, de inkább sorstárs mocorog mellettem.
Kb. 45 percet aludhattam, de nem érzem a hatását. Még nyomorultabbul érzem magam, és már fázom is. Még mindig csak a feladásra tudok gondolni. Mindjárt odamegyek a rendezőkhöz, és... De csak nem tudom rávenni magam. Olvasgatom az SMS-eket amiket verseny közben kaptam, és egyre jobban szégyellem magam. Úgy érzem magam mint aki szembeköpte magát, és azokat akik szurkolnak neki. Hát azért küzdöttem egész évben, ezért mondtam le olyan sok mindenről, hogy csak féltávig jussak? Tényleg mindent feladok amin indulok? Tényleg nem sikerül nekem az ég világon semmi sem? Tényleg ekkora csődtömeg vagyok? Lassan folynak le a könnyek az arcomon, csípi a szemem a sós, mocskos lé. Újra alszom kicsit. 5-10 perc talán,és napsütésre ébredek. Kinyitom a szemem, és mosolyog rám az egyik halálra gyötört, sántikáló beérkező. Egy szó nélkül fogom magam, és elindulok. Nem akarom már feladni, nem fogom már feladni tudom. Be akarok érni, de az idő már nem lényeg.
Elindul a mászás a 3. hegyre. 3 km-en 1000 méter szint, egy vertikál km pálya.
Elindulok, és érzem, hogy jól megy, hogy segített az alvás. A pulzus rendeződik, és újra van erőm. De a pálya nagyon kemény. Már köteles, láncos részek jönnek, de bírom. 1,5 óra alatt érek fel a következő pontra. Fáradtan, de boldogan és vidáman. Kérdezik honnan jöttem. Mondom Magyarországról. Kérdezik, hogy én vagyok-e az a magyar futó akik a Tátrában edz. Mondom igen. :-)
Kemény, magashegyi terep jellemző az útvonalra innen kilométereken át. A táj lenyűgöző, a terep hullámzó, technikás. Őszintén szólva az 1. nagy emelkedőt kivéve nem találom nehéznek ezt a hegyet. Vagy ha nehéz is, bőven feledteti a nehézségeket a látvány.
A lefelé vezető menet is egy álom. Jól futható lenne, sokan futnak is, de nekem már nem megy. Görcsöl mindkét vesém, újra gondok vannak. Pedig úgy érzem itt lefelé akár még a 10 perces km-ek is játszva mennének amúgy. ;-)
Úgyhogy a 110 km-es ponton újra alvás. 35 perc az egész, de rendbe hoz. Újra futok, és végre mennek a várva várt 10 perces km-ek. És csodák, csodája sorra hozom be azokat akik meg sem álltak a ponton amíg én aludtam. Úgy érzem, most én vagyok a “Jani”, mert futok. :-) Végig jó a lefelé a hegyről, úgy érzem erőre kapok, közel a 130-as pont. Szinte végig futok addig, és ez jó érzés. Amennyire féltem a 3. hegytől, talán ez volt a legjobb eddig.
A 130-as ponton több időt töltök. Jól vagyok fejben, és testben is ahhoz képest hogy mennyit mentem eddig. Az evés, ivás is megy, és úgy döntök a 2. éjszaka előtt alszom egy kicsit. 30 perc a terv, és csak 5 perccel később ébredek mint ahogy terveztem. A szerveztem már tudta mi a dolga. Ahogy lefeküdtem abban a pillanatban aludtam, és 35 perc múlva kipattant a szemem. Ébredés után érzem, hogy gond van. Mindenem lángol, és teljesen ki vagyok száradva. Úgy látszik megint napszúrást kaptam. De ezen a ponton már nem érdekel. Felveszem a cuccaimat és indulok kifelé, neki a 4. hegynek. Ez már egy könnyű 40 km, és egy könnyű hegy lesz azt mondják. Szürkületben indulok neki. Az első pár km sík majd lassan emelkedni kezd, de utána bedurvul. Sombokor jut eszembe a Mátrából, csak ez nem olyan rövid. Lihegve, hörögve veszem a levegőt, és a bőröm is lángol. Lázas lehetek talán, és már a szerveztem minden szinten harcol a mászás ellen, de nem hallgatok az intő jelekre. Hamar elfogy 1 liter víz, és még órákra a következő pont. Jól be kell osztanom a maradék fél litert. A sötétben a meredek részeken egyre több ember áll ki. Van aki csak ül, de sokan alszanak is. Egy srác fóliába bebugyolálva vacog, mellette egy másik. Kérdezem jól van-e, csak annyit mond menjek. Szerencsére hűl az idő ahogy mélyül az éjszaka, és érzem, hogy csökken a lázam. Víz az már 20 percenként van egy korty, de még bírom. Vacak, meredek, szűk, mászós ösvényeken haladunk. Egyszer-kétszer el is hasalok. Újra kicsordul a könnyem, de makacs vagyok megyek tovább. Undok rész. Az órám most adta fel. Vakon haladok, de szerencsére a jelölés az most is kitűnő. Végtelen hosszú idő után - úgy 4 óra szinte folyamatos mászást követően - érem el a következő pontot. Rávetem magam a vízre, csak iszom, és iszom, és majdnem vissza is öklendezem az egészet. Kicsit több időt töltök a ponton mint amennyit kellene, mert akármennyire is fáradt vagyok ez a pont egyszerűen meseszerű. Fáklyák itt is mindenhol, és a pont közepén egy tábortűznél melegednek a megfáradt futók. Én is csatlakozom hozzájuk. Jól esik, és ki akarom élvezni a pillanat varázsát.
Elgémberedve, fázva indulok tovább mikor otthagyom a máglyát. Csakhamar magába nyel az éjszaka. Futható, de technikás szakasz jön, és egész jól megy a futás. Azzal nyugatom magam, hogy innen már csak két kis pukli, és itt a cél.
Úgy érzem mikor odaérek, hogy kicsit lekicsinylő volt egy 2000 méter magas hegyet puklinak hívni. Nem akarom elhinni amit látok mikor odaérek a hegy lábához. Mivel sötét van, ezért pontosan jól látom a fejlámpák fényét, hogy hová kell felmenni. Irtózatosan magas, és nagyon meredek. Azután mikor mászok felfelé rájövök, hogy az az irtózatosan magas még mindig a hegy lába, vagy jó esetben közepe. Kurvára igazságtalannak, és kegyetlennek érzem az egészet. Hát nem küzdöttem eddig is épp eleget, hát nem volt már elég kemény? Meddig lehet ez még húzni? Tisztára meg vagyok bántva, de azért megyek fel. Tántorogva szikláról, sziklára, és vissza-visszacsúszva a kavicsos részeken. Más sincs jobb bőrben, ezzel vigasztalom magam. Nagyon nehezen , de felérek a csúcsra. Fent egy hegyimentő írja kockás füzetbe, hogy ott jártam. A kilátás csodálatos, belátni a környéket. Látom a városok fényeit,a fejlámpák füzérét alattam. Már nem gondolom, hogy gonoszság volt ide felküldeni bennünket. Tombol a szél, egyre jobban fázom, úgyhogy elindulok lefelé. Meredek gerincen vezet le az út, és eléggé be vagyok tojva. Főleg, hogy kis gyíkok szaladgálnak előttem a földön, és mindenütt játékbaba fejek hevernek. Azt hiszem hallucinálok. Sosem volt még ilyen, és hát nem örülök neki egy 2000 méteres hegyről lefelé az éjszaka közepén. Egy rossz lépés és… De szerencsésen lejutok. A kőzúzalékos részen esek, de nem vészes. Innen hosszú, nagyon hosszú lefelé jön a 150 km-es pontig. Folyamatosak már a hallucinációk. Kétszer is azt hittem már ott vagyok a ponton. Az előttem haladók fejlámpájának fénye lámpaoszloppá, és ablakká olvadt össze. Már úgy érzem sokszor, hogy elalszom, hogy nem tudok továbbmenni. De csak megyek. Sőt, van ahol futok is. Nem tudom honnan már az erő. Leérek a pontra. Közel már a vége érzem, de azt is, hogy az utolsó tartalékaimnak a végén vagyok. Bent a ponton siralmas a helyzet. Egy rövidebb távos lány a lábát fájdalja. Leveszi a cipőjét, és megcsap a SZAG. Ránézek, és már csak vigyorogni tudunk ezen. Szerintem nekem már a cipőmet sem kell levennem ehhez. :-) Pár 160 km-es próbálja magát rávenni az indulásra, de elég nehezen megy nekik. Most kell összeszednem magam, most kell az utolsó hegyet legyűrnöm, és már Grenoble-ban leszek. Nem érzem magamban az erőt. Fázom, remegek, az izmaim tiltakoznak a legkisebb erőkifejtés ellen is, és azt veszem észre, hogy a fejem az asztalon koppan. Azután ugyanolyan hirtelen mint ahogy 88-nál itt is fogom magam, és kilépek az éjszakába. Őrült rohamot kezdek az utolsó hegyért. Most menned kell, most már nem állhatsz meg amíg fel nem érsz. Hallod?!! Mondogatom, üvöltözöm magamban folyamatosan. Sorra érem utol az előttem haladókat, és csak fokozom a tempót. Nem hiszem, hogy észen vagyok már. Csak az jár a fejemben, hogy felérek, és nem állok meg bármi lesz. Kb. 1 óra alatt legyőzöm az utolsó 1300 méter magas csúcsot. Már újra kivilágosodott, és fent néhány szurkoló vár. Hangos kerepléssel, kiabálással fogadják a csúcsra érkezőket. Felérek, kihörgöm magam, és közben gyönyörködöm az ébredő Grenoble látványában. Hát ideértem, nem hiszem el! Megint potyognak a könnyek, de már nem a kétségbeeséstől.
Laza, jól futható lefelé jön a 160-as pontig, és futok. Nagyon lassan, nem tudom már milyen lassan de futok. Sok 160-asról ez már nem mondható el. Egy jó negyvenes olasz sráccal együtt érünk le a ponthoz. Övé az egyes rajtszám, megjegyzem magamnak. Mindkettőnkön ott a felszabadult mosoly. Fiatal srác kérdezget bennünket, hogy vagyunk. Most már jól,nagyon jól, vigyorgunk.
De még nincs vége. Egy kis pukli még van. Nem egy 2000 méteres, de még fel kell jutni a Bastille-ba. 4-5 km-es folyamatos emelkedő, utána egy technikás lejtő. Meg-megrogyó lábbal botladozunk az olasz sráccal. Most tudatosul bennem, hogy valami nagyon nagy gond van a talpammal. Az egyik-másik kőre lépve felsikítok annyira fáj. Itt megelőz a srác, de a végén ahol egyenletesebb a talaj elhagyom. Nem versenyzünk mi már, egyszerűen így alakul.
Végre lent a városban. Egy sárga festett csíkot kell követni, az mutatja az utat a célig. Mekkora jó ötlet! :-) Csak ezt kell figyelni, nem is tudnék már másra. Ódon, szűk, macskaköves utcákon kanyargok a csíkkal, és furcsán visszhangzik minden ahogy a bot a kőnek csapódik. Nekem nagy dörrenések ezek, azt jelzik, hogy itt vagyok, hogy én Olcsák József nem adtam fel, nem hátráltam meg. Történhetett bármi, csak mentem tovább, és most itt vagyok. Végigfutom a várost,nézem az embereket. Van aki szurkol, van aki csak unott tekintettel nézi az autójából ahogy elhaladok mellette.
Célegyenes, bemondják a nevemet, és végre megállhatok. Itt már nincsenek könnyek, nincs meghatódás csak valamiféle hideg nyugalom önt el. Nem vár rám senki, de nem érdekel. Sokáig csak üldögélek az egyik lépcsőn, és szúrós tekintettel nézem az embereket, a beérkezőket. Nem vagyok boldog, elégedett sem, valami egész mást érzek. Azért érzem, hogy a sok küzdés ellenére, vagy talán pont azért ez most nagyon megérte. Olyan sokat adott ez a két nap. Megmutatta, hogy milyen ember is vagyok, hogy bármi is lesz soha nem adjam fel, mert sokkal többre vagyok képes mint gondolom. Talán a büszkeség a legjobb szó most erre.
Lassan feltápászkodom, és elindulok a mosdóba. Félve hámozom le magamról a ruhadarabokat. Öklendezem mikor leveszem a cipőm, és megérzem a bűzt. Borzalmas állapotban vagyok. Vörös vagyok mint egy rák, tiszta kiütés, pattanás a testem, és egy lila folt képében ott a zsák lenyomata a mellkasomon. De a legrosszabb a talpam. Sokáig meg sem merem nézni, és mikor megnézem elborzadok. Szanaszét ázva, gyűrötten, hullafehér cafatokban lóg róla a bőr, és valahonnan vér szivárog. Sokáig tart amíg végzek, de szerencsére senki sem siettet. Most már csak valahogy vissza kellene jutni a szállásra…
