2015. július 26., vasárnap

Pitz Alpine UltraTrail 2015
(http://www.pitz-alpine.at/en/races/p100/)



1. kör - 17 km, 1400 méter szint


Hajnal 2:45 van. Vidáman baktatok fel Mandarfenbe a kis útmenti ösvényen a fejlámpám fényénél. Mellettem a Pitze patak zúg, hömpölyög. Egyáltalán nem vagyok álmos, és nagyon jó érzéseim vannak ezzel a nappal kapcsolatban. 15 perc séta után már ott is vagyok a rajtnál. Kicsit hamar érkeztem, de gyorsan eltelik az a fél óra a rajtig. Nincs népes mezőny. Talán 20-an vagyunk a 100 km-es távon, és még 20-30-an a 85-ön. Fura, hogy egyáltalán nem izgulok.


Puskalövésre indulunk. Először az aszfalton. Mondjuk szerintem rossz az irány, mert rá kellett volna térnünk egy kis ösvényre, de végül is mindegy mert az aszfalton is feljutunk a mászós részig. Úgy látszik ez egy ilyen verseny, mindig elkavarunk már a legelején. Azért ez rossz ómen... Hamar bedurvul a terep. Itt most 4-5 km-en 1400 métert kell másznunk. Ha még nem ébredtem volna fel, ez most ez felébresztene. Mászós, single tracken haladunk. Néha használnunk kell a kezünket is felfelé. Érzésre jó, van erőm, nincs gond, de nézem a pulzusomat, és kicsit magas. Itt most kímélnem kell magam, úgyhogy intek a mögöttem lévőknek, hogy menjenek, elengedem őket. Lassan felváltja a fás, bokros részeket a kopár szikla, és ahogy hátranézek látom a völgyben lévő falvak fényeit, és a mezőny nagy részét. Ahogy közeledünk 3000 méter felé egyre durvább a terep. Néhol már inkább sziklamászás. Csak reménykedni tudok, hogy lefelé nem ilyen lesz. Kicsit hamarabb mint 2 óra alatt érek fel a csúcsra 3100 méter magasra, és ott érnek a nap első sugarai. Megnyugodva látom, hogy a lefelé menet nem lesz durva, illetve nem lesz nagyon durva. Már messziről látom a gleccsert amin át kell kelnünk. Kényelmes futótempóra váltok, és pikk-pakk a gleccsernél találom magam. Itt már elég világos van, hogy ne kelljen a fejlámpa. Spike fel, és kicsit izgatottan neki a gleccsernek. Hamar rájövök, hogy így "hágóvassal" egy nagy buli az egész. Tüskék nélkül itt meghalnék az tuti, de így csak vigyorogva hallgatom, a jég ropogását ahogy futás közben belemar a tüske. Túlságosan hamar átérek a gleccser másik oldalára, és szívem szerint mennék még egy kört.



Innen viszont már "hazai" pályán vagyok. Tavalyról ezt a szakaszt már jól ismerem, mert megfutottam párszor versenyen kívül is. Hamar felérek a hüttéhez, csak egy havas lefelén csúsztam el, és szánkáztam vagy 5 métert. Kicsit oda is vertem magam a sziklához, de az egyik ujjamon kívül nincs gond. A hüttétől  viszont kb. 900 méter szintcsökkenés, tömény élvezet várt rám lefelé Mandarfenbe. Ezt a szakaszt nagyon szeretem. Mert bár technikás, néhol köteles, sziklás, de mégis jól futhatónak érzem. Sorra előzöm az embereket, és az egyik köteles résznél talán túl bátor vagyok mert elcsúszom. Szerencsére elkapom a kötelet, nincs gond csak a többiek néznek ijedten hátra. Továbbra sem félek, viszonylag gyorsan érek le a meredek lejtőn. Lent már kilaposodik az ösvény, és vidáman érek vissza az 1. kör végére Mandarfenbe.



2. kör - 27 km, 1700 méter szint

A 2. kör már nyűgösebben indul. Megbosszulja magát a veretős lefelé, mert fejbe vág az újabb durva emelkedő Rifleesee-hez ami egy gyönyörű, és viszonylag nagy hegyi tavacska. 700-800 méter mászás lehet 3 km-en, de szerencsére úgy érek fel hogy már kezdem magam jól érezni, és jó tempóban kerülöm a tavat. Innen újabb mászás, majd egy technikás lefelé jön. Nagyon meredek, és kitett is, de nem sziklás, köves, nem csúszik. Nagyon jól futható,és nagyon jól is megy. Örömködök is magamban, hogy hé öreg talán megtanultál az Alpokban futni? :-)



Kezdem magamban átértékelni a tavalyi benyomásaimat. Kemény verseny ez, de nem olyan embergyilkos mint ahogyan élt bennem. 5-6 km ilyen jól, tempósan megy, de közben egyre melegebb lesz, és a terep is megváltozik, Egyre nehezebben futható, és így egyre többször váltok át gyaloglásba.


Köteles, mászós, meredek részek jönnek, és az már elég nehezen megy, de továbbra sem érzem hogy ez veszélyes lenne. Szerencsére a durva lefelét hamar felváltja a szelíd lejtő, és 2. kör végére nagyon jó állapotba érek vissza Mandarfenbe. Eddig 45 km-t tettünk meg, és nagyon bizakodva indulok ki a 3. 40 km-es körre. Tudom, hogy kemény lesz, mert ezt már megkaptuk tavaly is, de bízom magamban. Itt 5 km-en kb. 1300 méter mászás vár ránk. Szóval elég meredek lesz.

3. kör - 30 km, 1900 méter szint

Összecsatlakozunk egy osztrák sráccal, és jókat beszélgetve tempósan haladunk felfelé. Nemrég volt Lavaredon, és találkozott egy magyar sráccal aki fájlalta a lábát, mert kicsit megerőltette Lavaredo előtt egy héttel egy 200 km-es futáson. Ugyan ki lehet? :-)
Nagyon jól megy a felfelé. A srác lemarad, és már csak messziről követ. Gyanakodva kémlelem az eget, mert nagyon gyűlnek a felhők. Ebből vihar lesz, és ebben az órám viharriasztása is megerősít. 15 perc múlva nagyot dörren az ég, és nagyon gyorsan borul. Törnek előre, és mindent beborítanak a felhők. Nézek hátra a srácra, bevárom. Megbeszéljük, hogy csak egy lehetőségünk van, valahogy elérni a Kaunergrathüttét 2900-on. De sajnos a vihar nem vár addig, nagy égzengések közepette leszakad az ég, elkap a jégeső. Feltámad a szél, és keményen koppannak a jégdarabok a fejemen. Az egész testemen érzem az ütéseket. Félelmetes élmény.



De szerencsénk van, 10 perc alatt ahogy jött úgy el is vonul a vihar és kitisztul minden. Továbbra is jó erőben, az emelkdőhöz mérten gyorsan haladok, és jó állapotban érek a hüttéhez. Azért már vártam, hogy felérjek. Eszem-iszom, és indulok tovább. Egy drótköteles részre mutatnak a szervezők, hogy arra kell mennem. Kitett, meredek hegyoldal, de a drótkötél látványa megnyugtató, úgyhogy nem lesz gond.




Az ezt követő részen viszont van. Vékony, talán 30-40 centi széles single track a nagyon meredek hegyoldalban. Itt nem lehet hibázni, itt nem lehet rosszul lépni. A botommal támasztom magam, és már alig várom, hogy odaérjek a hágóhoz. Hátam mögött a srác jön. Neki nincs botja, és próbál rátámaszkodni a hegyoldalra. Nagyon rosszul teszi, félek kicsúszik, de szerencsére átér. Fent a hágónál hegyimentő nyugtázza, hogy átértünk.



Innen egy darabig lankás rész jön. A kilátás gyönyörű. Fent a felhők fölött a háttérben a gleccserek látványával.



Viszont hamar elérünk ahhoz a részhez amit tavaly csak szakadéknak neveztem el. Meredek, szinte függőleges köteles, láncos lefelé vagy 200 méteren. Gyakorlatilag a majdnem merőleges sziklafalon kell lemászni. Igazából ameddig kötelek, láncok vannak nincs gond, de utána benézem az ösvényt, és pillanatok alatt a kőgörgeteges részen találom magam. Kétségbeesetten nézek szét, hogy merre lehet az ösvény, és tőlem 10 méterre meglátom. Nem tűnik nagy távolságnak, de most mégis az. Megpróbálok visszamászni arra amerről jöttem, de majdnem megindul velem a hegyoldal. Hosszú percekig tart amíg átjutok az ösvényre, mert minden lépésben benne van, hogy kilazulnak a kövek és elvisz a kőlavina. Így azután határozottan jó érzés újra az ösvényen lenni. Persze az sem leányálom, párszor seggre is esek lefelé menet. Lent egy sziklás rész vár, és talán egy újabb vihar. Nagyon hamar elborít mindent a köd, és dörög az ég, szakad az eső, de most is szerencsém van a vihar elvonul. Még szerencse, mert közben egy újabb drótköteles részen küzdöttem fel magam a gerincre. Itt újabb hegyimentőt/szervezőt találok. Regisztrál, hogy felértem. Mondom neki, hogy kemény szakasz volt. Vigyorog, hogy lesz még keményebb is. Hosszú köves lelfelé van újra, nem igazán haladok. Kőröl, kőre ugrálok, néha megbillennek alattam az ember nagyságú sziklák, de azért ez egy jó szakasz.



Újabb regisztráció, de akkora a köd, hogy 5 méter után már nem látom a pontőrt. Itt nézem be először az útvonalat. Csakhamar egy óriási sziklafal előtt találom magam. Az órám szerint jó helyen vagyok,  de kizártnak tartom. Visszafordulok, és megpróbálom megkeresni a jelzést, de teljesen elkeveredek a sziklarengetegben. Kezd kétségbeejtő lenni a helyzet. Az orromig sem látok. Nem tudom már hol vagyok, és egy rossz lépés, és akkor jó esetben csak a bokámat töröm ki. Szerencsémre hamar változik az időjárás, és a szél kifújja a ködöt. Jelzést most sem látok, de megpillantok egy ösvényt a távolban. Megpróbálom elérni, az mégis vezet valahová, mert ahol most vagyok az maximum egy szakadékba. Sziklatömbről tömbre mászva, ugrálva elérem az ösvényt, és csakhamar megvan a jelzés is. Sok időbe telt, de megúsztam. Viszont továbbra is kő, és sziklarengeteg van, néha szinte függőleges lefelékkel. Ketten is leelőznek. Megpróbálom nem izgatni magam rajta. Órák teltek már az előző pont óta, és azon kapom magam, hogy minden kajám elfogyott, és még messze a másik pont. Vízem az van, a fentről lezúduló patakokból újra tudom tölteni a kulacsot. Itt fent már nincsenek tehenek, biztos nem tehénszaros. Gyalázatosan lassan haladok. Még órák telnek el amíg elérem a 65 km-s pontot. 20 km-t vagy kevesebbet haladtam 8 óra alatt. Persze ennivaló itt sincs. A szervezők látva gyászos állapotomat felajánlják, hogy itt egy ösvény ezen nyugisan le tudok menni a völgybe. De én nem azért jöttem, hogy feladjam, és mondom nekik, hogy megyek tovább. Így is történik. Egy hosszú, keskeny ösvény visz fel nagyon magasra a hegyoldalba. Nagyon kitett, itt sem lehet hibázni. Már szinte szédelgek az éhségtől, és az egyik helyen mellé is lépek az ösvénynek. Csak a reflexeimen múlik, hogy nem esek le. Gyorsan leszúrom a botomat, és visszalököm magam vele az ösvényre. Itt az ideje, hogy elővegyem a vészcsokimat. Ez a zsákom legalján van, a lehető legnehezebben hozzáférhető helyen, hogy csak akkor vegyem elő ha már nagy a baj. Most úgy érzem nagy. A csoki új erővel tölt fel, és bizakodom, hogy nem lesz gond. Hiszen már csak 7-8 km és leérek a biztonságba a völgybe. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert az igazán parás, veszélyes részek még csak most következtek. Mikor ráeszmélek mivel is állok szemben már késő, nem fordulhatok vissza.
Átkozom a pillanatot mikor úgy döntöttem nem megyek le a völgybe. Km-eken keresztül küzdök a vízmosásokkal a meredek hegyoldalban. 4-5 átkelés van, ahol a lezúgó víz elmosta az ösvényt. Szerencsére a legtöbbön gond nélkül átjutok, de tényleg csak egy rossz lépés, és megcsúszom a lezúduló víztől csúszós sziklán, és onnan 1000-1500 méter csúszás, zuhanás vár rám. Az utolsó vízmosás viszont nagyon nagy falat. Nem olyan sziklás mint a többi. Kb. 5 méteres szakaszon, és 2-3 méter mélyen van kimosva az ösvény. Elsőre el sem hiszem, hogy jó helyen járok, de látom a láb, és csúszásnyomokat mélyen alattam a kavicsos, homokos talajban... Nincs mese le kell menni, át kell menni. Leóvatoskodom magam, minden lépést alaposan átgondolva. Ahol kell tömörítem a lábam alatt a kavicsos, homokos masszát. Ennek ellenére megindul velem a hegyoldal. Fél métert csúszom azután megáll. Teljes para van, úgy érzem egy hajszálon függ az életem. Bármelyik pillanatban megindulhat újra. Szétnézek mit tehetek. Csak egy lehetőségem van, bele kell lépnem a lezúduló patakba, és ott felmászni a köveken. Így is teszek, és pár perc múlva újra az ösvényen vagyok. Összekuporodva lihegek, és nem akarok elhinni, hogy túléltem. Reménykedem benne, hogy nem lesz több ilyen. Ebben a pillanatban törtem meg, már nem akarok semmi mást, csak lejutni erről a rohadt hegyről. De még sokáig nincs kegyelem, Technikás, szűk ösvényeken, a kőrengetegben visz az útvonal a hegyoldalban. Még mindig olyan 2400-2500 méteren vagyok az órám szerint. Az órám szerint, ami viszont mindjárt lemerül, vagyis ha nem jutok gyorsan le, már azt sem fogom tudni hol vagyok. Mert hogy jelzés, jó ha km-eneként van egy. Lassan sötétedik is, de nem tudok már gyorsan haladni. Újra éhes vagyok, és vizet sem ittam már régen, mert lekötöttek az események. Újabb hegyimentő, kérdezi ok vagyok-e. Kétszer is megkérdezi. Mondom ok. És mégis ha azt mondom nem, akkor mit csinál? Helikoptert küld értem? Innen csak egy út vezet lefelé. Az amelyik megyek. De az az út még mindig inkább felfelé vezet, holott az itiner szerint már azért illene lefelé tartania. Újabb 2-3 km telik el, mikor az órám lekapcsol. Szerencsémre pont egy jelzésnél vagyok, úgyhogy megnyugtatom magam, hogy nincs gond, csak nagyon kell figyelmen az útvonalat. Kb. 100 méterig sikerül, amikor is a kis ösvény elágazik 3 felé, és nincs újabb jelzés. Az egyik megy meredeken felfelé vissza a hegyre, oda biztos nem kell mennem, illetve én már nem vagyok hajlandó visszamászni. A másik két ösvény viszont hamarosan összeszűkül, és véget ér. Most mi a franc legyen? Mindjárt rám sötétedik itt 2300 méteren, és fogalmam sincs merre kellene menni. A távolban látok teheneket. Azon agyalok, hogyha ők feljutottak ide biztos kell lenni egy ösvénynek a közelükben. Nagyon közeledik már sötét, úgyhogy mindent egy lapra feltéve elindulok a tehenek felé és reménykedem benne, hogy találok ösvényt. Szerencsére találok, csak egy rohadt nagy baj van, hogy az ösvény előtt van egy elektromos kerítés. Hogy azon hogyan bújok át nem tudom. Megpróbálom átlépni, mert nem magas, de bőven hozzáérek. Már várom az áramütést, ami ugyan nem halálos, de borzasztó kellemetlen, de semmi. Nincs benne áram. :-) Most már csak az kell, hogy ez a kis ösvény levezessen a hegyről, és ne fel rá, vagy ne érjen véget a semmiben. Szerencsém van, mert levezet az ösvény, és csakhamar találkozom egy másik versenyzővel aki egy kicsit fentebbről jön. Kurva nagy mázlim van. Végre dózeres rész. Jó kis dózer, most nagyon szeretem, Ez már a biztonságba vezet. Még egy csekkolás a hegyimentőknél. Persze kaja itt sincs. Mindegy, lejutok a völgybe most már, onnan meg felhívom Kriszt hogy jöjjön értem. Le is térek az útvonalról, mert az újra felmegy egy kicsit a hegyekbe, és én meg megyek tovább a dózeren. Azon gondolkodom, hogy igazából jól vagyok. Nem vagyok sérült, eléggé észen vagyok, józanul gondolkodom az éhség ellenére is, és nem vagyok gyenge, van erőm. A sétához mindenképpen, de a futással már hiába próbálkozom. Így hülyeség lenne még az  a 25 km. Hülyeség volt már az utolsó 10 is. Ki kellett volna szállnom mikor mondták. Csendesen bandukolok a sötétben a fejlámpán fényénél, és örülök, hogy élek. Itt találkozom a hegyimentők dzsippjével. Kérdezik rendben vagyok-e, mondom ok vagyok, csak nagyon fáradt vagyok és éhes, és feladom. Adnak enni, és ők hoznak le végül. Egészen a hotelig fuvaroznak. Közben megtudom, hogy még elég sok embert keresnek. Kérdezgetik tőlem, hogy kikkel találkoztam, hol láttam őket. Egy csajszit láttam aki eléggé kivolt, de ő is egészben lejött a meredek részeken, és futva ment tovább a völgy felé. Legalább 4-5 ember nincs meg, Hosszú műszak lesz...

4 megjegyzés:

  1. Kemény menet volt. Így már értem a Strava-n látható távot. Gratulálok!!

    VálaszTörlés
  2. Kemény menet volt. Így már értem a Strava-n látható távot. Gratulálok!!

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés